Roberto Branco Martins előadása (2007. március 19. Testnevelési Egyetem)

Publikációk

2014. március 27, 10:30

A ’70-es évek óta tudjuk, hogy amennyiben egy sporttevékenység gazdasági értéket is képvisel, illetve annak gazdasági vonatkozási is vannak, akkor az, maradéktalanul be kell, hogy tartsa az európai uniós jog szabályait. A munkavállalók szabad mozgása az a terület, ahol a sport európai joggal való konfliktusának kérdése leginkább felszínre került az utóbbi évtizedekben. Ennek az előadásnak az a célja, hogy e szabadságjog EU-n belüli érvényesülését bemutassa, különös tekintettel annak a sporttal való kapcsolatára. Kitérünk arra, hogy a kialakult helyzetek hogyan akadályozzák a sportolók szabad mozgását, különösképpen az új tagállamokból, illetve társult harmadik országokból származó sportolók esetén. Megvizsgáljuk azokat a kritériumokat, amelyeket a sportvilágnak tiszteletben kell tartania ahhoz, hogy a szabályozások megfeleljenek a munkavállalók szabad mozgását biztosító alapelvnek, valamint áttekintjük a jelenlegi helyzetet. Vajon biztosítva van-e a sportolók szabad mozgáshoz való joga ma az európai sportban?

Munkavállalók szabad mozgása
EK Szerződés 3. cikk. C. bek.:

(1) A 2. cikkben foglaltak megvalósítása céljából a Közösség tevékenysége — e szerződés
rendelkezései és az abban meghatározott ütemezés szerint — a következőket foglalja magában: (…)
c) belső piac, amelyet az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke tagállamok közötti szabad mozgását gátló akadályok eltörlése jellemez;

A munkavállalók szabad mozgásának alapelve a régi szerződés 48. cikkében kapott helyet, a gyakorlatban való részletes alkalmazását pedig a Tanács 1968. október 15-i, 1612/68 (EGK). számú rendelete „a munkavállalóknak a Közösségen belüli szabad költözéséről” szabályozta. Ahhoz, hogy megértsük a sporton belül a munkavállalók szabad mozgásának kérdését, az alapokat is meg kell ismerjük:

Az EK Szerződés 39 (ex 48). Cikke:

(1) A Közösségen belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását.
(2) A munkavállalók szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő
minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás,
a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében.
(3) A közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokra is
figyelemmel, a munkavállalók szabad mozgása jogot biztosít a munkavállalónak arra, hogy:

  • a) tényleges állásajánlatokra jelentkezzen;
  • b) e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon;
  • c) munkavállalás céljából valamely tagállamban tartózkodjon az adott tagállam állampolgárainak
  • foglalkoztatására vonatkozó törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően;
  • d) egy tagállamban történő alkalmazását követően a Bizottság által végrehajtási rendeletekben
  • meghatározott feltételek mellett az adott tagállam területén maradjon.

A munkavállalók szabad mozgása rövid történetének legjelentősebb ügye egyben az európai sport legfontosabb ügye is volt egyszerre. Ez a legendás Bosman eset.

A Bosman eset

Jean Marc Bosman a belga RC Liege futball klub játékosa volt, és szerződéséből már nem sok volt hátra. A szerződés lejárta előtt a klub új szerződést ajánlott Bosmannak, de ez a jövőre nézve a játékos munkabérének jelentős, 75%-os csökkentését tartalmazta. A focista természetesen visszautasította ezt az ajánlatot, így rákerült az úgynevezett „átigazolási listára”. Új csapat után kellett néznie, mert a szerződése lejárt. Franciaországban talált rá az US Dunkerque nevű másodosztálybeli csapatra, amely szerződést ajánlott neki. A nemzetközi átigazolásokra vonatkozó szabályok szerint ilyen esetben a belga labdarúgó szövetségnek meghatározott időn belül egy nemzetközi átigazolási igazolást kell elküldenie a francia szövetségnek. Annak ellenére, hogy a két klub megegyezett a futballista átigazolásáról, és a fizetendő átigazolási díjról, máig tisztázatlan okok miatt a belga klubnak kétségei merültek fel a francia csapat anyagi helyzetét illetően, ezért nem adott engedélyt a belga szövetségnek Bosman átigazolási igazolásának kiállítására. Így annak ellenére, hogy szabad átigazolási státuszban volt, Bosman nem tudott átigazolnia francia klubhoz, maradni kellett régi csapatánál, ahol viszont nem volt szerződése, így nem tudott futballozni a következő szezonban.
Miután végigjárta a belga igazságszolgáltatást, egy klub sem akarta már alkalmazni. Így kénytelen volt egy harmadosztálybeli belga klubban játszani. Bosman azonban kitartott igaza mellett, és az eset végül az Európai Bíróság elé került.

(114) (…) Az EK Szerződés 48 (39). Cikke kizárja a sportklubok azon szabályainak alkalmazását, miszerint egy játékos nem igazolhat át szabadon egy másik csapathoz mindaddig, amíg ez utóbbi csapat meg nem fizeti az átigazolási vagy nevelési díjat.

(137) Mindebből az is következik, hogy az EK Szerződés 48 (39). Cikke szintén kizárja annak a gyakorlatnak az alkalmazását, miszerint egy klub által foglalkoztatható, más tagállam állampolgárainak száma limitálva van.

A Bosman eset az első lépés volt abban a folyamatban, amely az európai sportban a munkavállalók szabad mozgása alapelv kikristályosodásához vezetett. A Lehtonen eset volt a következő lépcsőfok.

Lehtonen eset

A belga Castors Namur-Braine ASBL kosárlabda klub munkaviszonyt létesítő szerződést írt alá a finn Jyri Lehtonennel. Belgiumban a kosárlabdára vonatkozó átigazolási határidők szerint: egyik belga klubtól egy másik belga klubhoz történő átigazolás április 15-május 15-ig, egy európai klubtól egy belga klubhoz való igazolás április 15-től február 28-ig, bármely más államból belga klubhoz való igazolás pedig március 31-ig kell történjen. Lehtonen igazolása azonban a határidőn kívül történt, egy Belgiumon kívüli európai csapattól április 3-án, éppen a nyitó mérkőzések kezdete előtt igazolt a Castors csapatába. A Castors ellenfele, a szintén belga Belgacom-Quaregnon panaszt tett a belga kosárlabda szövetség szabályainak megfelelő választottbíróságnál. Az eljárás eredményeként ez utóbbi csapatot minősítették a mérkőzés győztesének, arra hivatkozva, hogy a Castors csapata egy nem megfelelő időn belül leigazolt játékossal erősített. A választottbíróság álláspontja szerint Lehtonennek nem szabadott volna játszania a mérkőzésen, ezzel viszont meg kellett volna szegnie szerződéséből fakadó kötelezettségeit.
Lehtonen rendes bírósághoz fordult, végül az Európai Bíróság előtt kötött ki. Az Európai Bíróság döntése szerint:

(60) (…) Az EK Szerződés 39 (48). Cikke kizárja a tagállamok sportszövetségei azon szabályainak alkalmazását, amelyek megtiltják egy kosárlabdaklubnak, hogy olyan játékosokat szerepeltessenek, akik egy bizonyos átigazolási időszak lejárta után kerültek leigazolásra, amennyiben ez a határidő korábbi annál a határidőnél, amelyet a nem európai államokból átigazoló játékosok számára határoztak meg. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor objektív indokok támasztják alá az európai és nem európai államokból származó játékosok közötti megkülönböztetést.

A Lehtonen és Bosman esetek lefektették azokat a minimum követelményeket, amelyeket az unióbeli kluboknak és sportszövetségeknek be kell tartaniuk annak érdekében, hogy biztosítva legyen a munkavállalók szabad mozgásának alapelve.
Később azonban újabb problémák merültek fel a professzionális sport területé, amelyek szintén kapcsolatosak voltak a munkavállalók szabad mozgásával. A teljesség kedvéért e két esetet is ismertetem, mielőtt általánosan is elemeznénk az európai uniós élsportolók mint munkavállalók helyzetét a szabad mozgás alapelvének tükrében.
E két eset alapvetően az új EU tagállamokból, valamint az Unióval társulási, illetve együttműködési megállapodást kötött államokból származó állampolgárok sportolóinak európai unióban érvényesülő jogaira vonatkozik.

Kolpak eset

A szlovák nemzetiségű Maros Kolpak a német TSV Ostringen kézilabda csapat kapusa volt. A csapat vezetősége Kolpak régi szerződését 2003. június 30-ig újította meg. A német kézilabda szövetségnek azonban volt egy olyan szabálya, amely limitálta a nem uniós tagállamokból, illetve EGT (Európai Gazdasági Térség) államokból származó játékosok egy meccsen belüli szerepeltethetőségének lehetőségét. Ezeknek a játékosoknak egy speciális, „A” megjelölésű lincensze volt. Kolpak már a harmadik „A” licenszes játékos volt a TSC Ostringen klubon belül, így nem tudta munkaviszonyából fakadó kötelezettségeit teljesíteni, tudniillik, hogy szerepeljen a mérkőzéseken.
Kolpak vitába szállt az említett szabállyal arra hivatkozva, hogy az Európai Unió és Szlovákia közötti társulási megállapodás szerint őt, mint szlovák állampolgárt ugyanolyan jogok illetik meg, mint az EU állampolgárokat, és nonszensz az, hogy pusztán azért nem játszhat a mérkőzéseken, mert már két másik „A” megkülönböztetésű játékos is szerepel a csapatban.
Kolpak az ügyet az Európai Bíróság elé vitte, ahol sikerrel járt. A Bíróság a következőket állapította meg:

(51) A Szlovákiával kötött együttműködési megállapodás 38 (1) cikke kizárja (…) azon rendelkezések alkalmazását, amelyek Mr. Kolpakra mint szlovák állampolgárra nézve olyan helyzetet eredményeznek, miszerint annak ellenére, hogy jogszerű munkaviszonnyal rendelkezik egy tagállamban, az uniós, vagy EGT tagállamokból származó állampolgároknál korlátozottabb lehetőségekkel rendelkezik a mérkőzéseken (liga vagy kupameccsek) való szereplésre. Az ilyen mérkőzéseken való szerepeltetés a sportolói munkaszerződés nyilvánvalóan alapvető célja. Ez az eset konkretizálta az EU-val társult országokból származó munkavállalók jogait az Unión belül. Az orosz futballjátékos, Igor Simutenkov esetében az Európai Bíróság hasonló ítéletet hozott.

Simutenkov eset

Simutenkov ügye az Unión kívüli, harmadik állam sportolójának státuszát tisztázza. Az orosz labdarúgó a spanyol Union Deportivo Tenerife csapatával állt szerződéses viszonyban, és a szövetségnél „nem EU játékosként” lett regisztrálva. A spanyol szövetségnek ugyanis volt egy olyan szabálya, amely csapatonként korlátozza a pályára küldhető nem-uniós játékosok számát. Simutenkov azt akarta elérni, hogy ugyanazok a jogok illessék meg orosz állampolgárként, mint az összes többi európai uniós/EGT játékost, hivatkozva az Európai Unió és Oroszország közötti együttműködési megállapodásban foglaltakra. Az Európai Bíróság az ő javára döntött, és a spanyol szövetséget elmarasztalta.
A Bíróság indoklásában megállapította, hogy az említett együttműködési megállapodás 23. cikke szerint:

(…) EU tagállamok állampolgáraival egyenlő bánásmód illeti meg azt az orosz munkavállalót, aki az előbbiekkel azonos feltételek mellett, jogszerű munkaviszonyban áll egy uniós tagállamban, és ez kizár mindenfajta, állampolgárságon alapuló korlátozást…

A Kolpak és a Simutenkov esetek alapvetően különböznek a Bosman és Lehtonen esetektől, de szintén óriási hatással volt az európai sportra. Ezek az esetek tisztázták az EU-ban jogszerűen munkaviszonnyal rendelkező nem uniós állampolgárok helyzetét. Ezek az esetek alapvetően a munkavállalók szabad mozgásával foglalkoznak. Érdekes tanulsága mindennek, hogy az érintett államok száma majdnem eléri a 80-at.

A mozgás szabadsága alapelv helyzete az európai sportban

Az előzőekben bemutatott kulcsfontosságú esetek elvezettek a munkavállalók szabad mozgásának értelmezéséhez és elfogadásához az európai sport vonatkozásában.
A következő két következtetést vonhatjuk le az eddigiekből:

  • 1. A munkavállalók szabad mozgását garantálni kell a sportban (Bosman), hacsak az ettől eltérő eljárást objektív körülmények és indokok nem igazolják (Lehtonen)
  • 2. Nem EU tagállamok állampolgárai nem élvezik a mozgás szabadságát, de munkavállalóként ugyanazok a jogok illetik meg őket, mint az EU tagállamok állampolgárait (Kolpak és Simutenkov)

Ezek az alaplevek egyértelműek és világosak, de tekintettel kell lenni arra, hogy a sport mégis csak egy különös, rendkívüli terület az Unión belül. A sport hosszú évek óta saját szabályozási útját járja, és csak azóta tartozik az uniós szabályozás hatálya alá, amióta az bizonyítottan gazdasági értéket is képvisel. A sport gazdasági jellegének erősödése egyre nagyobb mérteket ölt és fog ölteni a továbbiakban is. A folyamatos fejlődéssel új, problematikus helyzetek állhatnak elő, olyanok, amelyek esetleg ellentétesek a jog szabályaival és általános alapelveivel, az EK Szerződéssel és az Európai Bíróság döntéseivel. Felmerül a kérdés, hogy az előbb említett alapelvek vajon maradéktalanul érvényesülnek-e az európai sport szektorban. Eleget tesz-e vajon a sport világ a Bosman eset tanulságainak? Amennyiben nem, úgy ezek a szabályok vajon a sportból fakadó, objektív indokokon alapuló megkülönböztetést hordoznak-e magukban?

Természetesen én nem látom át az egész sport szektor működését és szabályait. Ezért hét olyan kérdésre fogok csak koncentrálni, amelyek a közelmúltban merültek fel, nevezetesen:

  • 1. Az utánpótlás képzési kártalanítás rendszere a FIFA Igazolási és Átigazolási szabályaiban;
  • 2. A szolidaritási mechanizmus rendszere a FIFA Igazolási és Átigazolási Szabályaiban;
  • 3. A nemzetiségi klauzula használata az olasz vízilabdán belül;
  • 4. Az UEFA saját nevelésű játékos szabályai;
  • 5. A regisztrációs- és szövetégi föderális jogok használata a nemzetközi sportban; (registration and foderative rights)
  • 6. Az amatőr sportoló definíciója
  • 7. A bevándorlási szabályok alkalmazása a hivatásos sportolók munkavállalási engedélye kibocsátásával kapcsolatban.

Utánpótlás képzési kártalanítás, FIFA Igazolási és Átigazolási szabályzat 20. Cikk

Egy alternatív átigazolási rendszer látott napvilágot a Bosman eset következményeként, melyet a szakirodalom csak „Post-Bosman” rendszerként emleget. Ebben a rendszerben a szerződés lejártakor esedékes átigazolási díjakat egy előzetesen, a szerződés megszegéséért, fizetendő díj váltotta fel. A díjfizetés alapját az adta, hogy az eladó csapatnak adott esetben vagyoni kára keletkezik a szerződés megszegéséből, és a játékos eligazolásából. Ez azt eredményezte, hogy a csapatok általában hosszabb, határozott időre szerződtették a focistákat, mint korábban, lehetőleg úgy, hogy a szerződés belátható időn belül ne járjon le. Belátható, hogy ez nem lehetett a felek eredeti, valódi szándéka. A kártérítés kérdése hamarosan az Európai Bizottság előtt kötött ki, egy tiltakozás eredményeként, 1998. december 14-én.
A FIFA új igazolási szabályok kidolgozására kényszerült, melyek már elnyerték a bizalmat, és a Bizottság az új rendszer támogatásáról adott tanúbizonyságot 2001-ben, azonban ez a jóváhagyás csak informális úton történt meg. 2005-ben újrafogalmazták az átigazolási szabályzatot, mely azóta is változatlanul van hatályban.

A szabályzat 20. cikkének értelmében az utánpótlás képzési kártalanítás:

„A bajnokságban szereplő sportszervezetek (…) utánpótlás képzési kártalanítást fizetnek, amikor a labdarúgó aláírja első hivatásos szerződését, és a hivatásos labdarúgó minden további átigazolásakor 23. születésnapja szezonjának végéig. A utánpótlás képzési kártalanítás fizetésének kötelezettsége fennáll attól függetlenül, hogy az átigazolásra a labdarúgó szerződése alatt, vagy annak lejárta után kerül sor.”

Az utánpótlás képzési kártalanítás rendszere, véleményem szerint, potenciálisan magában foglalja a munkavállalók szabad mozgásának korlátozását. Hogy miért? E díjat akkor kell kifizetni, amikor egy fiatal játékos átigazol egy másik csapathoz. A focista régi klubját illeti a díj, és amennyiben az új klub képtelen lenne a konkrét összeg kifizetésére, úgy a játékos mozgása természetesen akadályozott. Minden esetben amikor az átigazolás extra összegekhez van kötve, az korlátozásnak minősül.
Kérdés, hogy ez a korlátozás vajon csak a sportra jellemző objektív indokokon alapul-e. Véleményem szerint ez a kitétel nem áll fenn.

Advocate General Lenz a Bosman üggyel kapcsolatos állásfoglalása szerint egy másképpen megfogalmazott fizetési kötelezettség akár megengedhető lenne abban az esetben, amikor egy játékos átigazolása történik. A főügyész azt tartaná korrektnek, ha ezek a díjak kizárólag az edzés díját foglalnák magukban, és csak abban az esetben lennének fizetendők, amikor a játékos először igazol át másik csapathoz pályafutása során. Ezt nem tartja olyan nagymértékű korlátozásnak a szabad mozgásra nézve. Egy másik vélemény szerint az eladó klub jogosan tart igényt a megfelelő mértékű kártérítésre. Roger Blanpain azon az állásponton van, miszerint az elhagyott csapatot ért kár megtérítése komoly pénzek mozgását eredményezheti, és valódi korlátozást jelent a sportolókra nézve. Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság hivatalosan sohasem foglalt állást az igazolási szabályok mellett, formálisan nem adta beleegyezését. Továbbá nem is a Bizottság kompetenciája megítélni, hogy egy szabályozás összhangban van-e az Unió alapelveivel. Annak ellenére, hogy a témát illetően a szakirodalomban egymástól eltérő álláspontok ismeretesek, az uralkodó nézet szerint a FIFA nehéz megmérettetés előtt áll, amikor is majd bizonyítania kell az igazolási szabályok jogosságát az Európai Bíróság előtt.

Szolidaritási Hozzájárulás, FIFA Igazolási és Átigazolási Szabályzat 21. cikk

A FIFA átigazolási szabályainak ezen cikke a következőképpen hangzik:

Ha egy hivatásos labdarúgót szerződése lejárta előtt átigazolnak, minden sportszervezetek, amelynek szerepe volt a labdarúgó képzésében, arányos kártalanítás jár abból az összegből, amelyet a labdarúgó korábbi sportszervezete kártalanításként kap. A részletes előírásokat az 5. számú melléklet tartalmazza. A legszembetűnőbb különbség a szolidaritási hozzájárulás és az utánpótlás képzési kártalanítás között az, hogy a szolidaritási hozzájárulás csak akkor fizetendő, amikor a labdarúgó szerződése még nem járt le, és csak abban az esetben, amikor az eladó csapatnál profit termelődik az átigazolásból. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy az utánpótlás képzési kártalanítás nagyobb veszélyt jelent az EK Szerződés 39. cikkére, mint a szolidaritási mechanizmus. Azonban figyelembe kell venni azt, hogy a szolidaritási hozzájárulás nem csak a labdarúgó első átigazolásakor, hanem minden egyes alkalommal fizetendő, teljesen mindegy, hány éves játékosról van szó. A játékos ára a mindennemű kártalanítás 5%-a. Ráadásul a szolidaritási hozzájárulás az utánpótlás képzési kártalanítás mellett fizetendő. Ugyanazzal az érveléssel élnek azok, akik szerint a szolidaritási hozzájárulás sérti a munkavállalók szabad mozgását, mint amivel az utánpótlás képzési kártalanítás esetében is. Nem valószínű, hogy egy ilyen „kettős” korlátozás túlélné az Európai Bíróság előtti vizsgálatot.

Nemzetiségi klauzula használata az olasz vízilabdában

A következő eset Harry Van der Meerrel, a valaha élt legjobb holland vízilabdással történt:
Van der Meer 1997-ben igazolt át a holland ligából a sikeresebb olasz vízilabda életbe, hivatásos vízilabdásként folytatva tovább pályafutását. 2002-ben egy három éves szerződést ajánlott számára az olasz Savona klub, igen előnyös feltételekkel. Azonban adódott egy probléma. Az olasz klubok (az úszó klubok is) megegyeztek egymás között, hogy limitálják az egy csapatban szerepeltethető külföldi játékosok számát háromban. A Savona pedig már rendelkezett a maximális három játékossal. A probléma megoldható lett volna, ha Van der Meer megszerzi az olasz állampolgárságot. Ez nem okozott volna különösebb nehézséget, tekintve, hogy Van der Meer már öt éve Olaszországban élt és dolgozott. Van der Meernek nem volt sok ideje gondolkodni: amennyiben nem szerzi meg az állampolgárságot, a klub rövid időn belül fölajánlotta volna a szerződést egy olyan kelet-európai játékosnak, aki kérdés nélkül hajlandó fölvenni az olasz állampolgárságot. Van der Meer úgy érezte, kényszerítik arra, hogy megszerezze az olasz állampolgárságot, azzal, hogy Olaszországban számára ez a munkához jutás feltétele. Végül is sikerrel járt, olasz állampolgárként pedig a Savona legfontosabb játékosa lett. A probléma tulajdonképpen csak akkor realizálódott, különösen a nagy nyilvánosság előtt, amikor Van der Meer a holland nemzeti válogatott tagjaként országáért kellett volna, hogy játsszon, ugyanis ezt többé nem tehette meg, hiszen nem volt holland nemzetiségű. Harry az olasz mellé megpróbálta újra visszaszerezni a holland állampolgárságát, de nem járt sikerrel, annak ellenére, hogy többször próbálkozott a holland bíróságok előtt.

Két dolog azonnal nyilvánvalóvá vált az ügy kapcsán. Először is, hogy az olasz vízilabdaklubok és a szövetség gyakorlata egyértelműen a munkavállalók szabad mozgásának megsértése. Még csak nem is szükséges ez esetben felvetni a kérdést, hogy létezik-e objektív indoka a korlátozásnak, mert egyértelműen nincs ilyen. Másodszor is felmerül a kérdés, hogy Van der Meer, avagy a jogászai ahelyett, hogy a holland államot perelték az állampolgárság visszaadásának megtagadása miatt, miért nem az olasz vízilabda klubok ellen indítottak eljárást. Attól való félelme, hogy „persona non grata”, azaz nem kívánatos személlyé válik abban a világban, ahol pénze jó részét megkereste, ez a félelem nagyobb volt annál a félelemnél, hogy ezzel elveszti hitelét a holland társadalom szemében. Ez az eset érdekes illusztrációja annak, hogy a sport szektor munkaadói mekkora befolyással bírnak a sportolók felett, továbbá emlékeztet arra, hogy Jean Marc Bosman valóban nagy tiszteletet érdemel egykori bátorságáért.

Az UEFA „saját nevelésű játékos” szabálya

A „saját nevelésű játékos” szabályt az UEFA 2005. áprilisi Tallini rendes kongresszusán került bemutatásra. Ez a szabály azt követeli meg az UEFA versenyein résztvevő csapatoktól, hogy a 2006/07-es évadtól kezdődően saját utánpótláskorú játékosokról gondoskodjanak. Ettől az időponttól kezdve az UEFA versenyeken résztvevő kluboknak négy, 15 és 21 év közötti, legalább három évre szerződtetett játékossal kell rendelkezniük. Ez a szabály a fiatal játékosok kinevelését és edzését hivatott felpezsdíteni. Az UEFA egyik nézete szerint a kluboknak felelősségük van a társadalom, a játékosok és a sport felé, hogy biztosítsák az utánpótlást. Egyre növekvő veszélyként jelentkezik az, hogy a legnagyobb tőkével rendelkező csapatok egyszerűen megvásárolják a legjobb játékosokat. Saját nevelésű játékosnak minősül minden, 15 és 21 év közötti játékos állampolgárságtól függetlenül, akik három évet eltöltöttek a klub edző központjában vagy akadémiáján. A négy játékos közül kettőt az adott klubnál, másik kettőt pedig egy, azonos szövetséghez tartozó klubnál kell edzeni. Megfelel e a „saját nevelésű játékos” szabály a Bosman eset által lefektetett kritériumoknak?

Az EK Szerződés 39. cikke nemcsak a közvetlen, állampolgárságon alapuló diszkriminációt tiltja, hanem a közvetett, bármely más indokon alapuló diszkriminációt is. Nem nehéz elképzelni, hogy saját nevelésű játékosnak az esetek többségében a klub országának megfelelő nemzetiségű játékost fognak választani. Ez a külföldiek ellen irányuló indirekt diszkriminációhoz fog vezetni, és más EU tagállamok állampolgárait ugyanúgy fogja érinteni ez a diszkrimináció. Meg kell vizsgálni, hogy vajon a szabálynak van-e objektív indoka. A fő célja az UEFA-nak az egyenlőség nagyobb fokának elérése. A jelenlegi rendszerben ugyanis a leggazdagabb klubok felvásárolják a legjobb játékosokat, a szegényebbeknek pedig segítő kézre van szükségük ahhoz, hogy újra versenyképesek tudjanak lenni. Sajnos azonban hiányzik a jogi háttér, ami alapján meg lehetne ítélni az ügyet. Az egyetlen kötelező erejű iránymutatást a Bosman eset adhatja, és Lenz Főügyész értelmező véleménye, miszerint a munkavállalók szabad mozgását kevésbé korlátozó intézkedéseknek adott esetben alkalmazhatóak lennének. Ráadásul figyelembe kell venni azt, hogy a saját nevelésű játékosok szabályának alkalmazása esetlegesen fellendítheti a fiatal játékosok csapatok közötti kereskedelmét. Például ha egy 15 éves Nigériai fiú Európában kezd edzeni, akkor három év után saját nevelésű játékos lesz, és akár szerepelni is fog a mérkőzéseken. Ezzel szembe állítható mondjuk egy brazil 22 éves játékos, aki először akar Európába igazolni, kevesebb esélye lesz. Ez az érvelés vezetett engem oda, hogy úgy gondoljam, a saját nevelésű játékos szabálya nem egyeztethető össze a munkavállalók szabad mozgásának alapelvével.

Átigazolási jogok (Registration rights)/ Szövetségi jogok (Federative righs)
A FIFA definíciója szerint:

„..A szövetségi jogosultságot olyan jogi kapcsolatként kell értelmezni, ami a játékos és a klubja között áll fenn, továbbá ami játékos klub által történő leigazolásával kezdődik egy Szövetség keretein belül. Ez a jogi kapcsolat akkor szűnik meg, amikor egy másik klub leigazolja a játékost. Ezt a kapcsolatot azonban munkáltatói szerződéstől függetlenül és attól elkülönülten kell értelmezni, ami a játékos és a klub között kötettik meg.”

A FIFA álláspontja szerint azonban az a kifejezés, hogy „szövetségi” többé már nem létezik. Az állítás helyessége legalábbis kétséges. A Hollandiában történt eset tanúsága szerint a Feyenord Rotterdam két játékosának szövetségi jogosultsága is megvásárlásra került: Salomon Kalou ma a Chelsea FC játékosa, és Dirk Kuijt ma már a Liverpool FC-ben alakalmazásában áll. Ezek a játékosok a feltételezések szerint alanyai voltak a saját átigazolási jogosultságuk (transfer rights) megvásárlásának egy futball befektetési alap által. Jóllehet a tárgyalások, a szerződés, a befektetési alap és az egyik játékos ügynökének megközelítése hamisnak bizonyult, az aláírt szerződés megjelent egy Holland újságban. A szerződés szövetségi jogokkal (federative rights) foglalkozó része a következőképpen szól:

  • A cég az egyes játékosok szövetségi jogaiból származó gazdasági bevételek következő százalékait kívánja megszerezni:
  • SALAMON KALOU játékos szövetségi jogaiból származó gazdasági előnyök 100%-át, mintegy 9 millió Eurót.
  • DIRK KUIJT esetében a szövetségi jogokból származó gazdasági jogosultságok 50%-át, mintegy 5 millió Eurót.
  • A fenti fogalmak a következőket jelentik:
  • A „szövetségi jog” jogosultság egy játékos hivatalos versenyre való nevezéséhez.
  • „A szövetségi jogból származó gazdasági előny” az az összeg, amit harmadik fél hitelez meg a játékos szövetségi jogának megvásárlásához, és ami magában foglalja azt az összeget, amit a játékos hitelez a klubjának a munkaszerződés megszűnéséből fakadó kompenzációként, a szabályoknak megfelelően.

A Szövetségi jogokat ilyen módon az Európai Unió tagállamainak bajnokságai során is alkalmazzák, és meghatározásuk nem könnyű. Jóllehet Spanyolország például úgy határozza meg, hogy a ’szövetségi jogok csak a játékoshoz tartoznak’, ilyen módon is elismerik ezeknek a jogosultságoknak a létét. Más jogi fennhatóságok alatt, mint például Argentínában, Brazíliában, és Bulgáriában a szövetségi jogokat a gyakorlatban használják, továbbá említik a jogszabályokban és szabályozásokban. Ezek a szövetségi jogosultságok némely estben megsértik a munkavállalók szabad áramlásának Európai Uniós szabályozását. A gyakorlatban előfordulhat, hogy egy harmadik személy megszerzi a játékos átigazolási jogát. Ez azt eredményezheti, hogy az a harmadik személy -aki rendelkezik a játékos átigazolási jogával-, megakadályozhatja a játékos átigazolási szándékét, ha a játékos szerződést akar kötni egy másik klubbal. Erre lehetősége van olyan módon, hogy az új klubtól meghatározott összeget követel a játékos átigazolási jogának fejében. Ez az eset nemcsak súlyos gátja a munkavállalók szabad áramlásának, de kétes folyamatok előtt nyit szabad utat a futballban. A szövetségi jogosultságok használata harmadik (külső) személyeket arra ösztönöz, hogy – többségében fiatal és tehetséges- futball játékosokba invesztáljon. A futballban a munkajogi szabályozás és a munkaerő szabad áramlására vonatkozó szabályok folyamatos alkalmazásának köszönhetően ezek a befektetők megkeresik a lehetőségét, hogy garantálják a befektetetésük megtérülését. Ennek a szándéknak az érdekében eredményesen lehet felhasználni a szövetségi jogosultságok rendszerét.

Az amatőr státusz definíciója

(Talán meglepő) de nemzetközi sportban nincsen világos definíciója az amatőr és a professzionális sportolónak. Figyelembe véve, hogy a munkaerő szabad áramlása a munkavállalókra vonatkozik, első látásra úgy tűnhet, hogy az amatőr státussal rendelkező sportolók nem esnek ezen szabályozás hatálya alá. Tekintve azonban, hogy az amatőr sportolók is megfelelhetnek a munkáltatói szerződéssel rendelkezés kritériumának, ők is a munkavállalóknak minősülhetnek. Több esetben előfordulhat, hogy a szövetségi jogosultságok szabályozásának keretein belül megsértik a munkavállalók szabad áramlásának kritériumát. Sajnálatos módon ezek a jelenségek nincsenek a nyilvánosság előtt és ilyen módon nehéz a megítélésük. De térjünk vissza a labdarúgáshoz. Jó néhány esetben levezethető a munkavállalók szabad áramlásának megsértése az amatőr státusz átláthatatlan alkalmazásának köszönhetően. Hollandiában például több játékos az un. kinevelési-szerződés (training agreement) hatálya alá tartozik a professzionális futball keretein belül. Ezt a szerződésfajtát a következők jellemzik:

  • a játékos kötelezve van, hogy az elsőszámú csapattal eddzen;
  • a szerződés egy évig van hatályban;
  • a klub vállalja, hogy munkavállalói szerződést köt a játékossal miután az öt hivatalos meccsen is pályára lépett;
  • miután megkötötték a munkavállalói szerződést (öt meccs után) a játékos nem fizetést kap, hanem prémiumot azok után a mérkőzések után, amelyeken pályára lépett, vagy a kispadra került.

A szerződés tartalmaz egy olyan kikötést miszerint a klub egyoldalú jogosultsága, hogy a játékosnak szerződést ajánljon. Ezen felül a játékos nem köthet szerződést sem hazai, sem külföldi klubbal a kinevelési szerződés hatálya alatt. Ez időtartam maximum egy év lehet. A szabad áramlás korlátozása kétirányú ezekben az esetekben. Elsősorban az alsóbb osztályban szereplő, kis költségvetésű klubok alkalmazzák ezt a típusú szerződést. A futballista játéklehetőséghez jutása a menedzsertől, illetve edzőtől függ, és némely esetben az edző nem küldi a pályára a játékosát négy alkalomnál többször. Ennek az az oka, hogy különben munkáltatói szerződést kellene kötni a futballistával és ilyen módon a klubnak a kinevelési kompenzációt (training compenzation) is meg kell fizetnie a játékos előző klubjának, illetve klubjainak. Ez az oka annak, hogy a kiscsapatok ilyen szerződés szerint rotálják a játékosaikat.

A szabad áramlás akadályozásának másik oka az a tény, hogy a játékosok ezekben az esetekben nem köthetnek szerződést egy másik klubbal, még egy megfelelő munkáltatói szerződés ajánlata esetén sem, mindaddig, amíg az egyoldalú kikötés él a kinevelési szerződés alapján. Így lehetséges, hogy a klub a játékos amatőr státusza ellenére képes megakadályozni, hogy egy másik klub leigazolja őt. Ezek alapján nem tűnik lehetségesnek, hogy kizárólag sporthoz kötődő objektív okok alapján lehessen szabályozni a fenti a szituációkat. Épp ellenkezőleg, sportági indokok teszik lehetségessé a szabályok ilyen módon történő megszegését.

A munkavállalási engedélyek kiadása a nemzetközi futballban

Ez az aspektus nincs közvetlen kapcsolatban az EU tagállamok állampolgárainak munkavallásával, de annál inkább hatással van a harmadik országokból, és az új tagállamokból származó munkavállalók szabad áramlására. Jelenleg nincs egyenlő hozzáférhetőség a sport foglalkoztatási piacához a nem EU-s tagállamok munkavállalói számára. Első látásra ez logikusnak tűnik, de ha jobban belegondolunk nem is annyira az; hiszen például a labdarúgás nemzetközi munkaerőpiaccal rendelkezik. Egy rövid esettanulmány segítségével szeretném illusztrálni munkavállalási engedélyekkel kapcsolatban kialakult egyenlőtlen feltételeket az Európai Unióban.

Hollandia

Ahhoz, hogy egy 20 éves nem EU-s állpolgárt alkalmazzon egy holland profi csapat, meg kell számára szerezni a munkavállalási engedélyt. A munkáltatóknak három fontos és speciális kritériumot kell figyelembe venniük; ezek: a bevételi kritérium, a minőségi követelmény és az előre nem látott kiadások elve. A professzionális futballban a bevételi kritérium és az életkori kritérium a két legobjektívabb azok közül a mutatók közül amelyeket a CWI használ (Munkáltatói Információs és Szolgáltatói Központ). Korábban a munkáltatóknak el kellett magyarázni a hatóságoknak, – amelyek amúgy nem rendelkeztek szakismerettel a tárgyról-, hogy miért gondolják, hogy egy külföldi játékos alkalmasabb, mint egy hazai. A bevételi kritérium bevezetésével erre az eljárásra többé nincs szükség. Ha a munkáltató kész kifizetni a játékos számára a minimum fizetést – ami ezt megelőzően kerül meghatározásra – az bizonyítja, hogy a játékost a klub alkalmasnak találja. A hatóságok részéről így semmiféle további vizsgálódás nem merül fel a játékos alkalmasságának kérdését illetően. A bevételi kritérium feltételét a CWI évente állapítja meg az előző szezonban, az első osztályban érvényes átlagos éves fizetés alapulvételével. A fizetésekre vonatkozó információk a KNVB (Holland Királyi Labdarúgó Szövetségtől) származnak. A futballban a munkáltatóknak fel kell készülniük a bevételi kritérium évente történő változásaira minden év februárjában. A nem az Európai Gazdasági Térségből származó játékosok esetében a következő díjazás tekinthető megfelelőnek a piaci alakulása szerint:

  • A 18 és 19 éves játékosok esetében a garantált éves bevétel nem lehet kevesebb, mint az első osztályban szereplő játékosok előző évi átlagkeresetének a 75 %-a.
  • A 20 éves és afölötti játékosok esetében a garantált éves bevétel nem lehet kevesebb mint az első osztályban szereplő játékosok évi átlagkeresetének 150 %-a.

A kritérium kiszámolásához szükséges éves garantált átlagkereset 2006. július elsején 228,518 Euro. Ebből következően a következő minimumdíjazások állapíthatóak meg:
• 18 és 19 éve játékosok esetében – 171,388.50 Euró
• 20 és afölötti játékosok esetében – 341,704.50 Euró

Annak a meghatározásához, hogy a kereset, amit a munkavállaló fog kapni megfelel-e a megállapított feltételnek, a következő fizetési összetevők figyelembevétele szükséges:

  • Alapilletmény
  • Meglévő garantált prémiumok
  • Az ún. előlegfizetés (mintegy prémium), kijelölt éves összetevője (earnest money)
  • Szabadsági pótlék

Az engedély kiadásához a munkáltatónak továbbá alkalmasnak kell lennie annak a bizonyításához –objektív információk alapján-, hogy a játékos megfelel bizonyos minőségi követelményeknek is. A munkáltató bizonyíthatja, hogy a játékos rendelkezik ezekkel a képességekkel a következő objektív tények ismertetése alapján:

  • A foglalkoztatását megelőzően legalább olyan magas színvonalú bajnokságban játszott, mint a holland első osztály. Azok az országok bajnokságai számítanak legalább olyan magas színvonalúnak, mint a holland első osztály, amelyek a munkavállalási engedély kérelmezésekor a FIFA világranglistáján az első 40-ben találhatóak
  • A játékos valamilyen egyéb módon bizonyította, hogy legalábbis hasonló képességekkel rendelkezik

A minőségi követelmény megítélése tisztán a játékos egyéni teljesítményén nyugszik. A kritériumnak megfelel az idegen játékos, aki korábban

  • Saját nemzeti saját válogatottjában,
  • Országa olimpiai csapatában,
  • Korosztályos válogatottban, illetve
  • Elismert nemzetközi klubtornákon játszott, mint Bajnokok Ligája, UEFA Kupa, Libertadores Kupa és így tovább.

A játékosnak a kettő közül valamelyik előbb említett kritériumnak meg kell felelni. Ilyen módon ezek nem kumulatív feltételek. A játékos ilyen tapasztalatát a karrierje során korábban bármikor megszerezhette. Így nem szükséges az, hogy a játékos az említett színvonalú bajnokságokban ill. kupákban röviddel a munkavállalási engedély kérelmezése előtt szerepeljen.
Ezek után világos, hogy meglehetősen nehéz egy holland klub számára egy brazil játékos alkalmazása, jóllehet velük szemben nincs semmiféle limit érvényben. Ugyanannak a játékosnak Belgiumban is szüksége volna munkavállalási engedélyre, de a feltételek mások. Ahhoz, hogy egy játékos megkapja Belgiumban a munkavállalási engedélyt, csupán azt kell bizonyítania, hogy rendelkezik írásos szerződéssel, és a garantált minimum fizetése körülbelül 60,000 Euró.

Hasonló kritériumok léteznek Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban is.

A játékosnak szüksége van munkavállalási engedélyre, ami a labdarúgó szövetségek által meghatározott feltételek szerint alakulnak. Ezek a meghatározott kritériumok nem jogellenesek, mivel a futball szövetségek formális felhatalmazást kaptak a megfelelő kormányzati szervektől, hogy határozzák meg a futballpiacra lépéshez szükséges a szabályokat és feltételeket, egy nem EU-s tagország játékosával szemben. Ilyen módon, ezekben az országokban a klubok többnyire nem állítanak csatasorba kettőnél több nem EU-ból származó játékost. Nemzeti szinten más és más szabályozások vonatkoznak a nem EU-s játékosok alkalmazására.

Az esettanulmány eredménye

Jelenleg nem érvényesülnek egyenlő feltételek az EU-ban, amikor egy nem Európai Uniós állampolgár foglalkoztatása merül fel. Különféle, nemzeti szinten megvalósuló, szabályokat kel alkalmazni tehát ezekre a nem EU-s tagállamokból származó állampolgárokra.

Általános konklúziók

Úgy tűnik, hogy a profi sport piacán a munkaerő szabad áramlása sok esetben nincs biztosítva. A szóban forgó ügyek feltehetően a bíróság elé fognak kerülni, amennyiben a munkavállalók, azaz a sportolók eljárást kezdeményeznek az említett ügyekben.
Három fő csoportba oszthatók a munkaerő szabad áramlásának megsértésnek lehetséges forrásai az Unióban. Az első esetkör a munkaszerződések megszűnéséhez kapcsolódik, úgy mint a kinevelési és oktatási díj, szolidaritási mechanizmus rendszere, vagy az átigazolási díj. Mindezek a problémák akkor merülnek fel, amikor a játékos ill. a sportoló munkáltatót vált, ilyenkor megszűnik a korábbi szerződés és a helyébe új lép. Második ilyen esetkört a harmadik országból származó játékosok kapcsán vizsgáltuk. A Van der Meer esetben a nemzetiségi klauzula még az EU-s állampolgárok esetében is életben volt, nem is említve a harmadik országok állampolgárait. Megállapítottuk azt is, hogy a nem EU tagállamokból származók számára nincsenek meg az egyenlő feltételek a munkavállalási engedélyekből adódó megkülönböztetés miatt a sportszektorban. A harmadik esetkör a munkavállalók érdekeinek védelme. Az amatőr játékosok esetében merül fel a kérdés, hogy ők gyakorlatilag ugyanolyan munkát végeznek, ugyanolyan körülmények között, mint azok a játékosok, aki rendelkeznek munkáltatói szerződéssel. A gyakorlatban azonban ezeknek a játékosoknak a jogai mégsem részesülnek védelemben, jóllehet az amatőr játékosokat is értelmezhetjük munkavállalókként bizonyos esetekben. A bevezetőmben már említettem, hogy létezik lehetséges alternatíva e problémák tartós orvoslására. Korábbi cikkekben és kutatásokban világossá tetem azon álláspontomat, miszerint az európai sportnak, különösen a labdarúgás jövőjét az Európai Szociális Párbeszéd kimenetele határozza meg.

Az Európai Szociális Párbeszéd

Az Európai Szociális Párbeszédet a munkaügyi szektor mindkét oldala – munkaadók és munkavállalók – közötti Európai Uniós szinten megvalósuló konzultációs mechanizmusként lehet meghatározni. A Szociális Párbeszéd céljai kétirányúak: egyrészről a Szociális Párbeszéd szolgálhat alapjául a munkavállalók és munkáltatók európai szintű szervezeteinek (Európai Szociális Partnerek) tárgyalásaihoz és azok megállapodásához, egyúttal elősegíti a Közösség intézményei és az Európai Szociális Partnerek szervezetei közötti együttműködést. A Szociális Párbeszéd az EK Szerződés 137.-139. cikkelyeiben van lefektetve. Három fajtáját különböztetjük meg a Szociális Párbeszédnek: létezik iparközi szinten, szektoriális szinten és vállakolozói szinten lezajló szociális párbeszéd. A Szociális Partnerek közötti tárgyalások bizonyos szektorokban Európai Uniós szinten megkötött megállapodásokhoz vezethetnek. Ezeket a megállapodásokat az Európai Bizottság továbbítja az Európai Tanácshoz, ha szándékának megfelel, ezekből a megállapodásokból irányelvek jöjjenek létre, amelyek minden tagállamra nézve kötelezőek. Másik lehetőség az Európai Unió szintjén megszületett megállapodás nemzeti szintre történő delegálása és a nemzeti jogba történő implementálása. Ez utóbbi megoldás nem foglalja magában a megállapodás implementálási kötelezettségét.

A 137. cikkely vonatkozásában szeretném kiemelni a 3. bekezdés tartalmát. Ez a bekezdés világosan mutatja, hogy bármely kérdésben, amely összefüggésben van a munkavállalók szabad áramlásának kérdésével, kötelező érvényű megállapodás születhet, amit az EKSZ 139. cikkelyének fényében kell értelmezni:

EKSZ 139. cikk

  • (1) A szociális partnerek közötti közösségi szintű párbeszéd, amennyiben úgy kívánják, szerződéses kapcsolatokhoz, így megállapodásokhoz vezethet.
  • (2) A közösségi szinten megkötött megállapodásokat a szociális partnerek és a tagállamok sajátos eljárásainak és gyakorlatának megfelelően, vagy pedig — a 137. cikk hatálya alá tartozó kérdésekben — az aláíró felek együttes kérelmére, a Tanács által a Bizottság javaslata alapján hozott határozattal kell végrehajtani.

A Tanács minősített többséggel jár el, kivéve ha a kérdéses megállapodás egy vagy több, valamely olyan területre vonatkozó rendelkezést tartalmaz, amelyre nézve a 137. cikk (2) bekezdése értelmében egyhangúságra van szükség. Ebben az esetben a Tanács egyhangúlag határoz.

EKSZ 137 cikk (3)
A Tanács a 251. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően, a Gazdasági és Szociális Bizottsággal és a Régiók Bizottságával folytatott konzultációt követően jár el, ahol a Tanács a Bizottság javaslata alapján, valamint az Európai Parlamenttel és az említett bizottságokkal folytatott konzultációt követően egyhangúlag határoz a következő területeken:

  • a) a munkakörnyezet javítása a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme érdekében;
  • b) munkafeltételek;
  • c) a munkavállalók szociális biztonsága és szociális védelme;
  • d) a munkavállalók védelme munkaviszonyuk megszüntetése esetén;
  • e) a munkavállalók tájékoztatása és véleményük meghallgatása;
  • f) a munkavállalók és munkaadók érdekeinek képviselete és kollektív védelme
  • g) a Közösség területén jogszerűen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok foglalkoztatásának feltételei;
  • h) a munkaerőpiacról kirekesztett személyek beilleszkedésének lehetővé tétele a 150. cikk sérelme nélkül;
  • i) a férfiak és nők munkaerő-piaci esélyegyenlősége és az egyenlő munkahelyi bánásmód;
  • j) a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem;
  • k) a szociális védelmi rendszerek modernizálása a c) pontban foglaltak sérelme nélkül.
Konklúzió:

Világossá vált számunkra, hogy a sport üzletág még mindig nem „Bosman-biztos”, és még mindig sok a tennivalónk. Ez az előadás csak a jéghegy csúcsát szándékozott kimutatni. Mivelhogy ez az év az Európai Unióban a Munkavállalói Mobilitás éve, éppen itt az ideje, hogy az európai sportszektor teljes körű újraszabályozása megtörténjen. A szektor fontosságát mutatja, hogy az Európai Bizottság Oktatásügyi és Kulturális Főigazgatósága un. Fehér Könyvet fog kibocsátani a sportról. Nem lenne meglepő, ha e folyamat Szociális Párbeszéd eszközként jelenne meg a sport világában, különösen is a labdarúgás világában, mintegy a munkavállalók szabad áramlásának megvalósulásának elősegítőjeként.