JRobert Siekmann előadása (2007. március 19. Testnevelési Egyetem)

Publikációk

2014. március 27, 10:35

Az előadás témája: Európai Unió és Sport: Jog és Politikák.

Kevesen tudják azt, hogy az Európai Unió történetében a sport témája már sokszor szóba került. Tavaly az ASSER Intézet Sportjogi Kiadó publikált egy 900 oldalas könyvet, amely az EU sporttal kapcsolatos válogatott jogi dokumentumait tartalmazza (Európai Parlament határozatai, bizottsági döntések, memorandumok, Európai Bíróság ítéletei stb.), és további 900 oldalnyi anyag felkerült az intézet internetes honlapjára. Az EU számos sportjogi esettel foglalkozott a híres 1974-es Walrave-ügy óta. Sok esetben előtérbe került például a dopping és a futball huliganizmus problémája. Ezekkel a területekkel azelőtt kizárólag az emberi jogi szervezetek foglalkoztak az Európa Tanács égisze alatt.

Az EU pénzügyi segítséggel is támogatja a sporttal kapcsolatos kutatásokat.

Az elmúlt években például az Intézetünk megbízást kapott Brüsszelből, hogy kutatásokat folytasson le a különböző nemzeti és sportszövetségek doppingszabályozásainak lehetséges harmonizálásával, valamint a futball huliganizmus elleni küzdelemmel kapcsolatosan. A 2003-2004-es év során kollégám, Roberto Branco Martins és csapata körbeutazta Európát, meglátogatta a régi és új tagállamokat, annak érdekében, hogy egy új EUs projektet népszerűsítsenek, melynek célja egy Társadalmi Párbeszéd kezdeményezése a professzionális labdarúgás berkein belül. A 2005-ös év során intézetünk egy jelentést készített az Európai Parlament számára Professzionális Sport a Belső Piacon címmel. Amikor az EU-ról és a Sportról beszélünk, ki kell hangsúlyozzuk, hogy a sport, mint olyan, kifejezetten nem szerepel a Szerződésekben. A sokak által vitatott Európai Alkotmány tervezet tartalmazna egy rendelkezést, amely érinti a sport kérdését. Azonban mint ahogy azt tudjuk, e szerződés ratifikációja – amely szerződés megjegyzem, nem minősül a szó jogi értelmében vett alkotmánynak – fel lett függesztve, köszönhetően a 2005-ös évben Franciaországban és Hollandiában kedvezőtlenül alakult népszavazásoknak. Véleményem szerint ezek az eredmények csakis annak tudhatók be, hogy e két ország állampolgáraiban valamiféle alapvető félreértés uralkodik az európai közösségek lényegét, és az alkotmányszerződés valódi funkcióját illetően. Ez egy sajnálatos jelenség, és álláspontom szerint nagyban hátráltatja az európai politika fejlődését. Ebben a helyzetben a tervezett alkotmánybeli sport-rendelkezést nem lehet másra használni, minthogy esetleg ügyvédek hivatkozzanak arra a bíróságok előtt. A kérdéses rendelkezés szövege kihangsúlyozza a sport szociális és kulturális fontosságát az EU-n belül, megemlítve a sport speciális karakterét és szerkezetét. Ezek a megállapítások, miként azok EU alapjait is meghatározó stratégiai elvek, már az 1997-es Amszterdami és a 2000-es Nizzai Szerződéshez csatolt „Deklaráció a Sportról” elnevezésű dokumentumban is benne foglaltattak. Az Alkotmány ratifikációjának elhalasztása után még mindig a Nizzai Szerződés az érvényes és hatályos szerződése az Európai Uniónak. Az Amszterdami és Nizzai Deklarációk a Sportról nem tekinthetők másnak, mint úgynevezett „soft law”-nak a sport területén. Ezek csupán politikai szövegek, annak ellenére, hogy az Európai Bíróság számos ítéletének indoklásakor kifejezetten hivatkozott e Deklarációkban foglaltakra. (például Deliege, Lehtonen, Meca-Medina)

„sport specifikusság”

E gondolatmenet segítségével eljutunk az Európai Bíróság által kifejlesztett jelenséghez, melyet „sport specifikusság” néven emleget. Ez azt jelenti, hogy a Bíróság addig alkalmazza az európai jogot a sporttal kapcsolatos vitás ügyekre, ameddig azok gazdasági karakterrel, gazdasági jelentőséggel is bírnak (lásd Walrave, Bosman). Jelenleg még nincs megteremtve a sport alkotmányos alapja az EU-s szerződésekben, ezért az nem képezhet kivételt az európai jog hatálya alól. Így a munkavállalók szabad mozgását garantáló alapelvnek a professzionális sportban is teljes mértékben érvényesülnie kell. A Bíróság azonban néhány esetben kivételt tett: azokban az esetekben nem alkalmazza ugyanis az európai jogot, amikor a sportszervezetek, vagy sportigazgatás szabályai kizárólag sport célokat szolgálnak, és e szabályoknak nincs semmilyen gazdasági vonatkozásuk. Legjobb példa ennek szemléltetésére a Lehtonen ügy. Normális esetben a jog nem tiltja, hogy munkavállalók és alkalmazottak tetszésük szerint változtassanak munkahelyet. A professzionális labdarúgásban ez nem így van: A FIFA szabályzata szerint ugyanis csak két átigazolási időszak van, egy a szezon kezdete előtt, egy pedig a téli szünet ideje alatt. Mi az oka ennek a messzemenőkig korlátozó, és a négy alapvető uniós szabadság egyikét (tudniillik a munkavállalók szabad mozgását) súlyosan sértő rendelkezésnek? Igazságtalan volna ugyanis, ha egy csapat például a bajnokság utolsó szakaszában tudna erősíteni gárdáján, mikor a bajnokság végeredménye, és a további élvonalbeli szereplés forog kockán. Ha ez a szabály nem létezne, egy gyengébb csapat külső szponzor pénzekből gyorsan erősebb játékosokat tudna igazolni, annak érdekében, hogy elkerülje az alsóbb osztályba sorolást. Ez a szabály tehát egy funkcionális szabály, az általa megvalósított korlátozás szükséges és arányos, nem diszkriminatív. Elmondható, hogy e szabály általánosan is elfogadott a labdarúgás berkein belül. Ez a kivétel is, melyet a Lehtonen eset kapcsán alkalmazott a Bíróság, közvetve a Nizzai Deklarációból ered.
Még egy hasonló példa a Bizottság döntése az ENIC/UEFA esetben. Ez az ügy azzal a lehetséges esettel foglalkozik, amikor egy vállalat egyszerre két klubnak is tulajdonosa, és a két klubnak egymás ellen is kell játszania. Jelen esetben az AEK Athens és a Slavia Prague nevű csapatoknak volt azonos tulajdonosa az ENIC vállalat, a két csapat pedig az UEFA egyenes kieséses mérkőzésein került egymással szembe. Azért, hogy a meccsek manipulációját elkerüljék, UEFA szerint ez tilos, és ezt a gyakorlatot a Bizottság is jóváhagyta. A Bizottság nem találta ezt a tilalmat a szabad versennyel ellentétesnek, sőt, úgy vélte, hogy e korlátozás a sportban kifejezetten a fair versenyzést szolgálja.E két példa jól szemlélteti a sportbeli szabályok elismerését és elfogadását az EU-n belül, annak ellenére, hogy némelyiknek gazdasági vonatkozása és következményei is vannak. Azonban az Európai Bíróság sok esetben, és egyre inkább korlátozza a nemzetközi szövetségek szabadságát, ami a saját szabályzataik megalkotását illeti. Erre a legjobb példát a Meca-Medina ügyben közelmúltban elbírált fellebbezés (2006. július) szolgáltatja. Az Európai Első Fokú Bíróság teljes mértében elismerte a nemzetközi úszó szövetség doppingszabályozásának tisztán sport jellegét, mindezzel azt is állította, hogy azok gazdasági vonatkozással nem bírnak. (Az Európai Bíróság másodfokon azonban ellentétes álláspontra jutott:) Természetes, hogy a doppingszabályozásoknak az a célja, hogy elősegítsék az esélyegyenlőséget, és védelmezzék a sportolók egészségét. Azonban amikor egy sportolót két évre eltiltanak a versenyzéstől, ez kétségtelenül messzemenő pénzügyi következményekkel is jár. A versenyzéstől eltiltva ez idő alatt a sportoló elesik a keresetétől, és minden bizonnyal szponzoraitól is meg kell válnia. A doppingszabályok ezért alaposabb vizsgálatra szorulnak, ami a szükségességüket és arányosságukat illeti. A Meca-Medina eset tanulsága az, hogy az európai jog alóli sportot érintő kivételeket, a „sport specifikusságokat”, nem szabad túl tágan értelmezni. Ez azt jelenti, hogy a sport szövetségeknek ajánlatos minden új szabály megalkotása előtt egy sport specifikussági vizsgálatot lefolytatniuk.

Az európai jog szupranacionális, elsőbbséget élvező jog, e szerint ítélkezett a Bíróság a híres Walrave és Bosman esetekben. Az 1995-ös Bosman eset a legelső fontos sportot érintő döntés az Európai Unió történetében. Az ügyben a hivatásos sportolók szabad mozgásának kérdése volta vita tárgya, nevezetesen Bosman megkérdőjelezte a professzionális labdarúgásban létező átigazolási, és a „kvóta” rendszert. Éppen egy új eset elbírálása van függőben az Európai Bíróság előtt, amely szintén, a Bosmanhoz hasonló, korszakos jelentőségű esetté válhat a későbbiekben. Míg a Bosman eset kapcsán a sportklub és a játékos viszonyára helyeződött a hangsúly, addig ez az újabb eset a klubok és a sportigazgatási szervek közötti kapcsolatra koncentrál. A Bíróság elé múlt nyáron – előzetes döntéshozatali eljárás keretében – került ügy a FIFA azon szabályait kérdőjelezi meg, miszerint a kluboknak kötelességük a válogatott játékosokat nemzetközi tornák, és a közös felkészülés idejére a válogatott keret részére bocsátaniuk. A vita egy Oulmers nevű marokkói játékos kapcsán robbant ki. Oulmers egy belga klubban, a Sporting Charleroi-ban játszott, és lesérült akkor, amikor éppen a nemzeti válogatottban játszott. A nemzetközi futball világban senki sem kérdőjelezi meg az „elbocsátási” szabályok szükségességét. E szabályok nélkül lehetetlenség volna nemzeti válogatottat szervezni, világbajnokságot, vagy Európa bajnokságot rendezni. Mindezek ellenére meg kell állapítani, hogy a civil életben teljesen elfogadhatatlan volna egy olyan módszer, miszerint egy tetszőleges „A” társaság arra kényszeríthetné „B” társaságot, hogy munkásait bocsássa az ő rendelkezésére néhány hónapra. A labdarúgás világában ugyanis ezek az „A” (nemzeti válogatott), és „B” (klubok) hasonlóak egymáshoz abban, hogy ugyanúgy kell versenyezniük a szponzorokért, és a televíziós közvetítési jogokat eladniuk a piacon. A játékosok „elbocsátási” szabálya egyenlőtlen versenyt eredményez. Mindamellett, hogy a nemzeti válogatott e szabály nélkül nem létezhetne. A megoldás az lenne, ha ezeket a szabályokat a klubok előnyére módosítanák, mert amellett, hogy a klubok a kiesett időre is fizetést adnak a játékosoknak, és fizetik utánuk a közterheket, semmilyen kárpótlásban nem részesülnek a nemzeti szövetségtől, a FIFA-tól, vagy az UEFA-tól. Amennyiben ez lesz a végső eredménye az Oulmers esetnek, akkor ez óriási lépést fog jelenteni a sport szövetségek monopolisztikus helyzetének csökkentésében. A G-14 európai gazdasági csoport, amely 18 vezető, világ élvonalbeli klubot tömörít magába, teljes mértékben a változtatás mellett áll, és támogatja a belga klub álláspontját az ügyben.

Egyértelmű, hogy még számos más vonatkozásban is sok a teendő addig, ameddig az európai sport teljes mértékben megfelel az Európai Közösségek jogának. Például a sport sok területén a 12 évvel ezelőtti Bosman ügy hatására mindmáig nem hozták meg a szükséges változtatásokat. Tavaly látogatóban jártam egy új EU-s tagállamban. Máltán, ahol a játékosok még mindig nem igazolhatnak át más csapathoz szabadon, amíg le nem járt a szerződésük. A játékos után átigazolási díjat kell fizetnie az új csapatnak, amennyiben ez nem történik meg úgy a szövetség nem regisztrálja az átigazolást. Ezen felül a máltai profi kluboknak legalább nyolc máltai játékost kell foglalkoztatniuk, ami teljességgel ellentétes a nemzeti klauzulák eltörlésének Bosman óta ismeretes szabályával.

Köszönöm a figyelmet!

Dr. Robert Siekmann
Igazgató
ASSER Nemzetközi Sportjogi Központ
Hága
Hollandia