Észrevételek a Nemzeti Sportstratégia vitaanyagáról

Publikációk

2014. március 27, 10:50

A Nemzeti Sportstratégia a megalkotói szerint “a testnevelés és sportkultúra valamennyi területére kiterjedő, hosszú távra (10 – 12 évre) szóló nemzeti cselekvési program”. A bevezetőben leírt meghatározás szerint a stratégia a sport teljes vertikumát átfogja, és bemutatja a következő 10-12 év feladatait, valamint meghatározza azt a kívánatos állapotot, amelyet ezen időn belül el kell, és el lehet érni. Ezen definíció vizsgálatom fundamentuma: sikerült a szerzőknek a céljukat elérni vagy sem.

Kezdjük a vitaanyag születésével.

A Nemzeti Sportstratégia a 2002-es parlamenti választások előtt, a későbbi kormánypárt választási programjával kapcsolatosan, magyar sportszakemberek által készített un. “Fehér Könyv”-re alapul. A Nemzeti Sportstratégiát a GYISM megbízásából dolgozták ki, tehát e program politikai és nem szakmai indíttatásból született, és nem csupán tudományos munka, hanem “politikai dokumentum”, amelynek szakmai vita után, jogalkotási folyamat végén célja a jogszabállyá alakulás. Országgyűlési határozattá válna a “kikristályosított” vitaanyag, ami a jogszabályi hierarchia alapján arra nem elég, hogy a Sporttörvényt “felülírja”. (Tehát azt külön meg kell változtatniuk.) Az erőteljes politikai indíttatás azt is jelenti, hogy a vitaanyagot nem csak szakmai, hanem elsősorban politikai okokból fogják támogatni vagy elutasítani.
Önmagában az, hogy ez egy politikai dokumentum, nem jelenti azt, hogy az alkotók hiteltelen, gondatlan munkát adtak ki a kezükből. A fejezetek nagyobb részén látszik a magas szintű szakmai tudás, ugyan vannak benne komolyabb helyzetértékelési és feladatmeghatározási hibák, azonban az anyag egészéhez viszonyítva mennyiségük elhanyagolható. Talán nem tévedünk nagyot, ha a politikai meghatározottság rovására írjuk a Nemzeti Sportstratégia egyik legnagyobb hibáját, a koncepciótlanságot, a határozott, egyértelmű irányvonal melletti kiállás hiányát. Feltehetően a politikai akarat miatt vált az anyag – egységes képet alkotó egymáshoz kapcsolódó markáns elgondolások helyett – egy különféle lehetőségeket befogadó és köztük fontossági, megvalósíthatósági sorrendet be nem mutató ötlethalmazzá. Véleményem szerint a három előnye van ennek a megfogalmazásnak: a sportszakmán belül mindenki kiolvashatja a számára megfelelő intézkedést, ennek következtében kisebb mértékű vitára lehet számítani és végül a kevés konkrét intézkedésmeghatározás, a végrehajtásért felelős szervek megnevezésének hiánya miatt a sportstratégiáért kezességet vállaló politikai oldalt nehezebb felelősségre vonni. Természetesen nem gondolom, hogy ez teljesen tudatos lenne, valószínűsítem, a javaslat kidolgozóinak eleve nem volt (időbeli) lehetőségük a tökéletes kidolgozásra. (2003 elejére az anyag elkészült, amennyiben a kormányváltás után a GYISM azonnal megbízott szakértőket, ők az egyéb, valószínűsíthetően időigénylő elfoglaltságaik mellett, körülbelül 6 hónapot dolgozhattak rajta.) A politikai “buktatókhoz” még vissza kívánok térni dolgozatom végén.

A Nemzeti Sportstratégia a bevezetőből és három fejezetből áll.

A bevezető a vitaanyag születésének körülményeiről és a vitaanyagról, annak tartalmáról és céljáról szól. A bevezetőből idéztem a dolgozatom elején, idézni fogok belőle a dolgozatom végén is.
A fejezetek terjedelme exponenciális arányban növekszik. A Jövőkép és küldetés című első fejezet fél oldal terjedelmű, a második, az alapelveket és a stratégiai célokat bemutató négy oldalt foglal el. A maradék 74 oldal a stratégiai célok és feladatok kibontása.
Az ebben leírt gondolatok megfelelőek, így is meg lehet közelíteni ezt a témát, hozzáteszem azt, hogy nem mutat be konkrét jövőképet, hanem csak néhány stratégiailag fontos célt sorol fel. Ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy 2024-ig felkészülhessünk a nyári olimpiai játékok és paraolimpia rendezésére. (És bár csak stilisztikailag tartozik hozzá a dolgozatom témájához, de a sok felkiáltójeles mondatnak túlzottan mozgósító jellege van, ahelyett, hogy tudományosságot tükrözne.)
Az Alapelvek és stratégiai célok című, második fejezetben az alkotók meghatározzák a számukra fontos 17 alapelvet. Ezek közül az elsőt, a harmadikat és a tizenhetediket emelném ki.

  • Az első lényege, hogy belső késztetéssé váljon a mindennapos sportolás és testmozgás.
  • A harmadik alapelvet az esélyegyenlőség jegyében írták, hogy mindenki korra, nemre, nemzetiségi hovatartozásra, élethelyzetre való tekintet nélkül hozzájusson a testedzés alapvető színtereihez, eszközeihez, és azokat meg is engedhesse magának. Itt azonban az infrastrukturális háttér megteremtése lenne az elsődleges feladat.
  • A tizenhetedik pont végrehajtása talán a legköltségkímélőbb és egyben legfontosabb cél: a sportpolitika és sportigazgatás kiszámítható legyen, és azt hosszútávú szakmai és ne politikai szempontok vezéreljék.

Az egyes alapelvekhez próbálták rendelni a harmadik fejezet pontjait; általában minden fejezethez tudunk egy alpontot kapcsolni, van azonban olyan stratégiai cél is, amellyel nem foglalkoznak. Például a hetes pont sem kerül kibontásra a későbbiekben. Egy ilyen felsorolás azonban soha nem lehet teljes, de tartalmazza azokat a legfontosabb alapelveket és kívánatos stratégiai célokat, amelyekkel bárki- pártállásra való tekintet nélkül- azonosulhat. A harmadik fejezet a stratégiai célokat és feladatokat részletezi. A tizennyolc pont mindegyike két részre oszlik: a helyzetelemzésre és a feladatok és intézkedések megállapítására, amelyből a helyzetelemzések általában reálisak. Véleményem szerint ezek a Nemzeti Sportstratégia legjobb részei. Anélkül, hogy az összes alpontot egyenként elemezni kívánnám, kiemelnék néhány nagyobb tévedést és hiányosságot. Általános hiányosságként említem meg, amit az alkotók a bevezetésben is leírtak: “A magyar sport helyzetének történeti és mélyreható felmérését nehezíti, hogy nem állnak rendelkezésre a sporttevékenységre, a sport gazdasági- társadalmi jelentőségére, feltételrendszerére vonatkozó, megbízható statisztikai elemzések.” Ez érződik is a vitaanyagon, néha nem lehet megállapítani, hogy mire alapul, ami a helyzetelemzésekben megfogalmazódik, van-e mögötte tudományos kutatás, vagy csak az alkotó magánvéleménye. Az ezzel foglalkozó tizenharmadik pont inkább a sportszakember-képzésről, mintsem a kutatások hiányáról beszél. A tizenötödik pontnál érdekes, hogy a sportetikáról, ami az alpont címében szerepel, a helyzetelemzésben szó sincs. A sport és környezetvédelem című négyes alpontban a helyzetértékelés alig több a nullánál. Mint már az előbbiekben említettem, nem kívánok belefolyni egyes állítások véleményezésébe. Egyet viszont kiemelnék: a vitaanyag szerint “Magyarországon a legtöbb sportág számára még a világversenyek esetében is nehéz elérni a közszolgálati vagy kereskedelmi televíziók általi közvetítést. Ilyen körülmények között az állampolgárok szintjén nem érvényesülhet a sport tekintetében az információkhoz való hozzáférés joga.” Kérdem én, mi köze az állampolgárok információhoz való jutásának jogához, hogy a TV2 közvetíti-e az asztalitenisz VB-t vagy sem? A közszolgálati televíziók most is nagy mennyiségű magyar érdekeltségű sporteseményt közvetítenek. Megjegyzem, a fizetőképes korosztályban a legnépszerűbb hazai televíziós csatorna próbálkozott népszerű magyar sport- vízilabda mérkőzések- közvetítésével, ez azonban anyagilag nem érte meg neki.

A harmadik fejezet egyes alpontjainak B pontjai a feladatokról és intézkedésekről szólnak. Véleményem szerint ez a legproblémásabb része az egész vitaanyagnak. A feladatok és intézkedések meghatározásának minősége változatos. Néhány kifejezetten jól sikerült, ilyen például a nemzeti információs rendszer vagy a sportegészségügy- ez persze saját vélemény, mert ez nem az én szakterületem. Azonban vannak kifejezetten “érdekes” meghatározások. Nem tudom, hogy kívánja megvalósítani a szerző, hogy minden felnőtt legalább harminc perc közepes intenzitású fizikai tevékenységet végezzen naponta, netán hogy kívánja elérni, hogy tíz éven belül kétszeresére növekedjen a kerékpározás aránya a közlekedésben, illetve, hogy kívánja megakadályozni “az élversenyzők, kimagasló tudású sportszakemberek külföldre távozását”. Az alkotók több olyan feladatot határoznak meg, amelyek elérésére kevés esély van. Általánosságban elmondható, hogy a feladatmeghatározások hiányosak, nincsenek kellőképpen kidolgozva. Több fejezetnél előfordul, hogy a helyzetértékelés és feladatmeghatározás között nincs koherencia. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezeket az általánosságban meghatározott feladatokat tíz- tizenkét éven belül (ami a bevezetésben szerepel) megvalósítanák, még ha ez idő alatt egy politikai erő és egy sportvezetői irányzat dominálna is. Többször előfordul, hogy a helyzetértékelésben megemlítenek egy problémát, de a feladatmeghatározásban erre már nem térnek ki. Ez jelenik meg a tizedik pontban, ahol a helyzetelemzésben az ÁFA mentességről van szó, a feladatmegoldásban az ezzel kapcsolatos problémával viszont nem foglalkoznak, illetve az utánpótlásképzéssel foglalkozó hatos pontban megemlített Heraklész-programmal kapcsolatos problémáról az intézkedésekben nem esik szó. Ami számomra a legégetőbb probléma, az a konkretizáció hiánya. Egy stratégiai elemzésnek nem kell konkrétan meghatározni a feladatokat, azonban egy ilyen jellegű általánosítás nagy fokú koncepciótlanságot mutat.
A vitaanyag átível a sport teljes vertikumán. Az elképzelések, tervek megvalósítása felemelné a magyar sportéletet: az élsportot, a tömegsportot és a szabadidős mozgást egyaránt. A sportelképzelések megvalósításának pénzügyi hátteréről azonban nem esik szó. Először egy megvalósíthatósági tanulmányt kellene készíteni, utána célszerű lenne a következő fázisban felmérni a tárgyi eszközök (sportcsarnokok, pályák, sportcentrumok) beruházási költségeit, azok fenntartási és üzemeltetési költségeit. Fel kéne vázolni összegszerűen a megvalósítás pénzügyi alternatíváit, az állami költségvetésből erre szánt összeget, a bevonható szponzorok támogatásait, illetve az EU-s pályázatok által elnyerhető összegeket. Az állami költségvetésből történő beruházások során a fedezetnek a költségvetési törvényben meg kell jelennie. Mindezekelőtt egyeztetni kell a Kormánnyal és a Pénzügyminisztériummal a sportberuházásokra szánható összeg tárgyában.
A finanszírozással kapcsolatos probléma még a Nemzeti Sportstratégia végrehajtásának az ütemezése. A vitaanyagban egyetlenegy helyen szerepel az ütemezés: a bevezetésben. Vitathatatlan, hogy a sportstratégiában leírt feladatokat az azokra szánt tíz- tizenkét év alatt szinte lehetetlen megvalósítani. Mind a sportfinanszírozási, mind a szakmai háttere- sportszakemberek mennyisége és minősége- nehezen teszi ezt lehetővé. Ha ezt a helyzetet belátjuk, akkor a feladatok végrehajtását egy meghatározott ütemterv szerint kellene elkezdeni, amely külön kiemelné azokat a legfontosabb megvalósítandó célokat, amelyeket a következő tizenkét évben el kellene érni. E nélkül, ha mindent egyszerre akarunk megvalósítani, a végrehajtás meglehetősen kaotikussá válhat. Megjegyzem, a “mikor” mellett a feladatok végrehajtásának “mikéntjéről” sem esik túl sok szó.

Néhány szó a sport jogi szabályozásáról.

A Nemzeti Sportstratégia szerint a 2000. évi CXLV. törvényt meg kellene változtatni. (Azóta új sporttörvény létrehozásáról is lehet hallani.) Ezzel önmagában semmi probléma nincsen. Ahogy a stratégiában is helyesen szerepel, fontos lenne a dereguláció, vagyis a jogi túlszabályozás csökkentése; a szubszidiaritás elvének, a sportszövetségi autonómiának biztosítása. Két dologra hívnám fel a figyelmet. Az egyik a jogbiztonság: az előző tizenkét évben olyan mértékben és olyan sokszor változtatták meg a sporttal kapcsolatos jogszabályokat, hogy a sportszakemberek (hát még a nem sportszakemberek) számára a változások követhetetlenné, az éppen aktuális állapot pedig érthetetlenné válhatott. Egyetlen egy sportpolitikai koncepciónak sem adatott meg, hogy kifussa magát. (Ezzel nem a jelenlegi koncepciót akarom védeni.) Másodsorban “részletekben búvik meg az ördög”, tehát hiába jó a koncepció, ha a törvény vagy a végrehajtási jogszabályok egy része rossz vagy nem elég pontos, az az egész jogalkotói szándékot meghiúsíthatja.
Az egész sportstratégia egyik nagy hiányosságának tartom, hogy nem foglalkozik a sportvezetés humán-erőforrásbeli oldalával. Úgy tudom, Magyarországon nem végeztek kutatásokat, hogy a sportirányításban részt vevő vezetők szakmai háttere mennyiben felel meg az általuk elvégzendő munkához szükséges követelményeknek. Készült ugyan egy jogszabály, amely szerint egy meghatározott időpontra a sportiparban csak jogszabály által előírt végzettségű személyek tevékenykedhetnek. E jogszabály lététől függetlenül egy magára valamit adó sportstratégiának foglalkozni kellene ezzel a kérdéssel: meg akarja-e változtatni vagy sem, óhajt-e kibújási lehetőséget adni a jogszabály hatálya alól vagy sem (például tekintettel arra, hogy valaki x éve sportvezető). Érdekes kérdés az, hogyan, s milyen ütemben kívánják megváltoztatni a sportot irányító “gárdát”, honnan és kikkel akarják betöltetni ezt a létfontosságú szerepet. Véleményem szerint néha a “profi sportunk” legamatőrebb része a sportvezetés.
Remélem megengedhető, hogy összefoglalásképpen felvázoljak néhány, talán már az előzőekben is felvázolt gondolatot. A Nemzeti Sportstratégia végrehajtásához szükséges a finanszírozási hátteret jelentő állami, önkormányzati költségvetésekben való állandó jelenléte azoknak a társadalmi erőknek, akik azt végre kívánják hajtani. Az alkotók elképzelése szerint szükségesé válik a sportjogszabályok teljes körének megváltoztatása. Természetesen ugyanúgy elképzelhető egy – mondjuk négy év múlva lehetséges – újabb (vissza)változtatás is. A sporttörvény és vele együtt a kormányzati szándékok és a megvalósítani kívánt szakmai célok – a stratégiai küldetésben nincs releváns különbség az álláspontok között – eddig minimum négyévente változtak. Úgy tűnik az első sporttörvényt (1996.) követő második sporttörvényt (2000.) követni fogja egy harmadik (talán jövőre 2004-ben). Semmi garancia nincs arra, hogy ennek a hintapolitikának, ami a sportirányítás egyik, ha nem a legnagyobb rákfenéje, a közeljövőben vége szakad. A vitaanyagban szó sincs e probléma kezeléséről. Az a véleményem, hogy a politikai támogatás nem a stratégia végrehajtásához – hiszen az szinte lehetetlen -, hanem a megszületéséhez volt adott.
Dolgozatom elején idéztem a Nemzeti Sportstratégia bevezetőjéből. Az alkotók szerint “A Nemzeti Sportstratégia tartalmazza a politikai döntéshozók, a szakemberek, a kormányzati és nem- kormányzati szervek által kívánatosnak tartott jövőképet, a stratégiai célokat, a célok megvalósítását szolgáló feladatokat, a megvalósítás intézmény- és eszközrendszerét, ütemezését, a társadalmi elfogadást és közreműködést, valamint ellenőrzést segítő megoldásokat”. Nos ezzel- ahogy a dolgozatomból is kiderül- nem egészen értek egyet. A Nemzeti Sportstratégia a jelenlegi formájában nem tölti be azt a szerepet, melyre alkotói definiálták. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Nemzeti Sportstratégiát rossz munkának tarthatnánk. Hogy a rendszerváltás után tizenhárom évvel megpróbálnak egy hosszútávra szóló sportpolitikai koncepciót kidolgozni, az már önmagában méltányolandó. Eddig a sportvezetés hosszú távra kidolgozott stratégiai koncepciók, prioritások nélkül, napi kényszerhelyzetek által is befolyásoltan próbált megszerezni minden lehetséges forrást és támogatást. Az így összegyűjtött “zsákmányt” mindenki a saját lieblingjére kívánta elkölteni. Remélhető, hogy ez az effektus a sportstratégia megjelenésével visszaszorul. Összességében a Nemzeti Sportstratégiáról (súlyos) gyermekbetegségei ellenére elmondhatjuk, hogy nagy része magas színvonalú munka, kiváltképp a helyzetmeghatározások. A stratégia egésze pedig egy sportbarát gondolkozású, pozitív hangvételű, s sokszor kifejezetten pontos, tárgyilagos alkotás.

Szerző: Dr. Nagyréti József