Az Unió sportja

Publikációk

2014. március 27, 10:55

1. A SPORT JOGI SZABÁLYOZÁSÁNAK OKAI A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN, NYUGAT- EURÓPÁBAN

A hatvanas évek második felére a hosszú távú gazdasági növekedés és a világháború utáni demokratikus berendezkedés eredményeképpen, nyugat-európában létrejöttek a jóléti államok. A nyugati államok lakossága egyszerre tudott több pénzt és több időt áldozni a szabadidős tevékenységeikre. A jogelmélet követve e kedvező változásokat kidolgozta az un. harmadik generációs alkotmányos alapjogokat (pl. az információhoz való hozzáférés jogát), és ezen alapjogok közé a valóságos életnek megfelelően bekerült a az egészséges élethez, mozgásszabad életmódhoz való jog. Az érvényesülés az állam aktív magatartását követeli meg.

A szabadidős forradalommal kapcsolatos a sport kommercializálódása is. A gazdag és erős középosztály szabadidős aktivitásának fokozódása, a divat változásai (hasonlítsuk össze Marilyn Monroe-t és Jane Fonda-t) megteremtették a szabadidős sportipart. A televízió születése és televíziózás gyors fejlődésének következtében, mert a sport olcsón közvetíthető (volt), a nagy sportesemények nézetteké váltak. A hatvanas-hetvenes évek fordulójához köthető a hagyományos profi-amatőr fogalom és versenyrendszer felbomlása. A versenyszerű sport teljes életet követelt és egyre kevesebben űzik igazi amatőrként. Az első fontos sportág, ahol levonják a következményeket és leszámolnak evvel az elévült rendszerrel, az a tenisz: a hatvanas évek végén beengedik a profikat a Grand-Slam tornákra, és pénzdíjakat kezdenek osztani.
A sportélet ilyen forradalmi növekedésével kapcsolatosan a sport a politikai élet részévé vált. A politika felismerte a sport növekvő népszerűségét és próbálta a maga hasznára fordítani azt. A politikai benyomulást elősegítette a kommunista zóna államainak erőteljes és sikeres centralizált sportpolitikája. A politikusok úgy érezték, nem engedhetik meg a hidegháború eme (szimpatikusabb) formájában sem a vereséget, és igyekeztek learatni a sportbeli győzelmekkel kapcsolatos pozitív és egyre kevésbé látens, populista tömeghangulatot. Mikor az 1954-ben hazatérő világbajnokságon győztes nyugatnémet válogatott hazatért, spontán népünnepélyt tartottak az egész országban. (A második helyezett csapat hazaérkezését így nem ünnepelték meg.)
Végezetül a sporttal kapcsolatos változásokat kikényszerítő erők között feltétlenül meg kell említeni a szórakoztatóipari revolúciót is. A férfi lakosság nagy hányada már helyi szinten is követte a sportot, azonban a technikai fejlődés eredményeként a világ minden táján zajló sporteseményeket követni lehet. Az információáramlás felgyorsulásával bizonyos sportok népszerűsége hihetetlenül megnőtt. Ezek a jól közvetíthető és látványos sportágak a show-biznisz körforgásába kerültek, és jogi tisztázásra vártak a közvetítési jogokkal kapcsolatos kérdések. Csak egy példa: 17 milliárd dollár értékű televíziós szerződése van az NFL-nek.

4. 2. AZ EURÓPAI BIRÓSÁG ESETJOGA SPORTÜGYEKBEN

Az Európai Unió és a sport hivatalos kapcsolatban mindig a sport gazdasági vonatkozásai játszották a legnagyobb szerepet. Ugyanis a sportgazdaság az a terület, ahol gazdasági tevékenység folyik, a gazdasági tevékenység pedig uniós szabályozás tárgya. Mikor az európai sportjoggal foglalkozunk, találkozunk egy-két megkerülhetetlen jogesettel. Ezekre a jogesetekre jellemző, hogy magánszemélyek indították őket szövetségekkel, klubokkal szemben. A sportgazdaság, sporttársadalom perelt szervezetei nem voltak hajlandóak feladni versenyellenes, Európai Uniós alapszabadságokkal, jogalkotással ellenes szabályzatukat, szabályaikat. Igazából a Bosman ügyként emlegetett jogeset az a pont, amikor a sportgazdaság szereplői rájöttek arra, nekik is figyelni kell Európára. Jellemző, mikor Jean-Marc Bosman megindította perét hazája bíróságán, az UEFA és az Európai Bizottság egy a Közösségek alapszabadságaiba ütköző gentleman agreement-et kötött. “Az Európai Bíróság a Bosman ügy kapcsán kifejtette: az EU-Bizottságnak nincs hatásköre ahhoz, hogy ilyen a Római Szerződésbe ütköző magatartásmódot engedélyezzen.”

4. 2. 1. Walrave és Koch versus Association Cycliste 36/74 [1974] ECR

Ebben az 1973-as ügyben már benne van az uniós sportperek legfontosabb eleme. Egészen pontosan az, hogy az állami bánásmód tilalma nemcsak az állami normákra vonatkozik. Közösségi joggal ellentétesnek számít minden nem állami szervezetek által alkalmazott közvetett vagy közvetlen diszkriminációt eredményező rendelkezés is.
Walrave és Koch (mind a ketten hollandok – a liberalizmus őshazájából) motoros felvezetők úgy gondolták az UCI – (Union Cycliste Internationale; franciául Assocoation Cycliste International) Nemzetközi Kerékpáros Szövetség új szabályozása ütközik az EK alapelveivel. A szabályozás szerint kerékpárosnak és motoros felvezetőnek azonos állampolgárságúnak kell lennie. Ők egy versenyen német, illetőleg belga kerékpárversenyzőkkel indultak el. Ráadásul az Európai Közösségek Bíróságához fordultak. Az EKB a felperesek ellen döntött, mert nem gazdasági, hanem sportszakmai kérdésről szólt az eset. “A Bíróság 1974-ben ítélete indokolásában ugyanakkor azt is kimondta, hogy az Európai Közösség csupán abban az esetekben foglalkozhat sportügyekkel, abban az esetben avatkozhat be a civil szféra ügyeibe, ha a sport gazdasági tevékenységnek tekinthető, ugyanakkor azonban arra is rámutatott, hogy az állampolgárságon alapuló bármely megkülönböztető bánásmód tilalma nemcsak a kormányzati intézkedések esetében érvényes, hanem a nem-kormányzati megegyezésekre (mint pl. a szövetségek alapszabályzata) is vonatkozik.”
Az Európai Közösségek Bírósága ebben az ítéletben már elismerte a sport kivételes voltát: “Az EKB ebben az ítéletben is megengedett egy kivételt az állampolgárság alapján történő bármiféle megkülönböztető bánásmód tilalma alól. Mivel a nemzeti válogatott csapat összeállításakor kizárólagosan csupán sportérdekek érvényesülnek, tehát mint olyan, semmiféle gazdasági tevékenységgel nincs kapcsolatban, az állampolgársági alapon történő diszkrimináció esete nem forog fenn. Ez azt jelenti, hogy azok a szabályozások, amelyek szerint egy nemzeti válogatott csapatba csakis olyan játékosokat vesznek be, akik az adott ország állampolgárságával rendelkeznek, nem ütköznek az EU jogi előírásaiba”.

4. 2. 2. Doná versus Mantero 13/76 [1976] ECR

Az Olasz Labdarúgó Szövetség a 70-es évek elején egy olyan szabályozást vezetett be, hogy nem olasz nemzetiségű labdarúgók nem vehetnek részt az olasz hivatásos bajnokságban. Az ötvenes hatvanas években az olasz bajnokság nyüzsgött a kiváló külföldi focistáktól, de a szövetség úgy gondolta a helyi sportolók fejlődése fontosabb a klubsikereknél. (1962-ben, 63-ban, 64-ben, és 69-ban olasz csapat nyerte a BEK-et.) Ennek a rendelkezésnek megvolt a maga sportszakmai haszna: az 1982-es világbajnoki cím. Az egész jogesetnek van egy kis komikus felhangja. Egy kis olasz klub elnöke megbízott egy játékos-ügynököt, hogy csapatába játékosokat keressen. Az ügynök -pedig tisztában kellett legyen a szabályozással – egy belga újságban adott fel hirdetést -talán belga-olaszt keresett. Az elnök nem volt hajlandó kifizetni a hirdetést, mert csakis olasz játékosokat vásárolhatott, hiszen más nemzetiségűvel sokra nem ment volna. Európai Közösség Bírósága elé 1976-ban került az ügy. Ki tudja, ha az elnök kifizeti a hirdetést, talán Platini sohasem nyer BEK-et a Juventus-szal? Az EKB az indoklásban elvi éllel kimondta, “hogy a nemzeti hovatartozás alapján történt diszkrimináció törvénytelen.” és, hogy az olasz szövetség gyakorlata ütközik a közösségi joggal. “A mozgásszabadság és lakóhely megválasztási elv alapján minden EU-polgárnak jogában áll bármely más EK országban lakni, és ott dolgozni”. Az Európai Közösség Bírósága azt is megállapította, hogy csak a hivatásos sport esik az EU jog rendelkezései alá, mivel a “sporttevékenységekre csak abban az esetben vonatkozik a közösségi jog, ha azok a gazdasági élet részeként tekinthetők.” . A sport nem gazdasági vonatkozásaira, az amatőr sportra ezek a szabályozások nem vonatkoznak.

4. 2. 3. Bosman [C-415/93, 1995] és Balog ügy

A belga Jean-Marc Bosmannak a szintén belga futballklub RC Lüttich hivatásos labdarúgójának 1990. június 30-án lejárt a szerződése. Ilyenkor a hivatásos sportoló szerződése lejártát követően nem szerződhetett szabadon másik klubhoz, hanem, vagy új szerződést kötöttek vele, vagy az átigazolhatók listájára került. A klub állapított meg egy meghatározott összeget, átigazolási díjat. Bosmant a klubja továbbra is foglalkoztatni akarta, azonban sokkal kisebb összegért. Bosman inkább máshová kívánt szerződni. Ha egy klub egy lejárt szerződésű labdarúgót az előző klubjával történő egyeztetés nélkül leszerződtet, akkor súlyos következményekkel számolhatott. A hivatásos sportoló tehát csapdahelyzetben volt, igazából nem ő döntötte el munkavállalóként meg volt kötve a keze. Bosmant egyetlen belga klub sem óhajtotta megvenni azért az összegért, amit a klubja kért. Ő külföldre tudott volna szerződni. A megcélzott csapat menedzsere egy okos húzást fundált ki: egyetlen szezonra szóló haszonkölcsön szerződést. A szerződés szerint tizedannyi összegű átigazolási “kártérítést” kapott volna a volt klub. Az RC Lüttich-nak nem tetszett ez az összeg és adminisztratív eszközökkel megakadályozták Bosman átigazolását. Az ügy vége az lett, hogy Bosman egy egész szezonon keresztül nem gyakorolta hivatását, így pénzt sem keresett. Végül pert indított.
A belga bíróság kérte az EKB közbenső ítéletét. Az EKB megállapította az EKSZ 39. (régebben 48.) cikkével szemben a sportszövetség olyan szabályozást alakított ki, amit meg kell változtatnia. Ennek a cikknek rendelkezései közvetlen hatállyal bírnak. A szerződés rendelkezései nemcsak a közhatóság és magánszemély viszonyában, hanem magánszemélyek egymás közötti viszonyaiban is meghatározó.
“Az Európai Labdarúgók Szakszervezete nagyon komolyan kiállt Bosman mellett. Az egyik célja ennek az volt, hogy az európai labdarúgás területén kialakult rabszolga-kereskedelem megszűnjön, hisz sok esetben valóban maga a labdarúgó bele sem szólhatott saját sorsa alakulásába. Legtöbbször a klub tisztviselői döntötték el pályafutását, nem a játékos, hanem a klub gazdasági érdekei messzemenő szem előtt tartásával.” Pert indított 7 évvel később egy nem EU-s állampolgár, egy magyar futballista, Balog Tibor hasonló helyzetben. Ne feledjük a profi labdarugó, mint munkaerő az Unióban van legjobban megfizetve, minden dél-amerikai, afrikai futballista álma egy európai szerződés. A 90-es évek közepére már rengeteg nem uniós állampolgár játszott az Unió bajnokságaiban, ezeket a munkavállalókat a Bosman ügyben hozott határozat diszkriminatívan érintette. (Mindkét futballistát a sportperekre szakosodott ügyvéd, Jean-Louis Dupont képviselte.) A pert hatalmas hírverés övezte Balogot hol a “kelet-európai Bosmannak”, hol “Bosmanovicsnak” hívták, a párizsi Le Monde elkeresztelte “Bosman B”-nek. Balog ügyében hozott ítélet kiterjesztette a Bosman ügy hatását az Unión kívüli sportolókra is. De az ügyek hatásai messze túlnyúltak a labdarúgás határain, mostanában olvasható volt az Interneten egy cikk, melyben az interjúvolt kifejtette, a Bosman- ügy tette tönkre az angol kosárlabdát.

A Bosman és Balog ügy végeredményeként az EKB arra kötelezte a sportszervezetekhez, hogy szabályozásukat összehangolják az uniós szabályozásokkal. Egyben ráirányította az Uniós intézmények figyelmét a sportéletre. Magánszemélyek vagy társadalmi szervezetek (sportszövetségek) által konstruált szabályok nem vezethetnek az Uniós szabályok be nem tartásáig, az állampolgárságon alapuló diszkriminációig.

4. 2. 4. Unectef v. Heylens and Others [1987] ECR 4097

A Európai Közösséget létrehozó szerződésben garantáltak a személyek szabad áramlásának a jogát. Ez a garancia a gazdaságilag aktív személyekre vonatkozott elsősorban. Probléma ott volt, hogy a foglalkozások többségében egyfajta meghatározott végzettség szükséges a szabad munkavállaláshoz. Akkor, ha egyes államok nem fogadják el másik államok diplomáit a garancia nem sokat ér. 1988-ban és 1992-ben Az Európai Tanács foglalkozott ezzel a kérdéssel és irányelveket bocsátott ki, hogy a helyzetet rendezze. Ezek az irányelvek ezekre az un. szabályozott foglalkozásokra vonatkoznak. A sportfoglalkozások/ sportszakemberek foglalkozásai szabályozottak. A Tanácsi irányelvek következményeképpen megszűntek a hosszas elismerési procedúrák. 1986-ban került az EKB elé egy ügy. A dátumokat nézve jól látható az EKB jogkiterjesztő/fejlesztő tevékenysége. Heylens urat, egy elismert belga edző egy francia csapat akart leszerződtetni, a szövetségi szabályozások nem engedték ezt meg. Belga edzői oklevele volt, de az Franciaországra nem vonatkozott a szövetségi szabályozás szerint. “Pert indított a Hivatásos Edzők és a Francia Labdarúgás Alkalmazottainak Nemzeti Egyesülete ellen. Az EKB a kereseti kérelemnek helyt adott: kimondta, hogy minden képzettség, amelyet valaki a hazájában megszerzett, minden más EU tagországban is érvényes.”

4. 2. 5. A Deliege eset

Egy 1996-os eset azért tanulságos, mert láthatjuk, mikor a felperes, aki hagyományosan magánszemély, kicsit túlhajtja az Uniós alapszabadságokat. A hölgy, aki tehetséges judoka pert indított a Belga Judo Szövetség ellen, mert nem engedték indulni egy versenyen. A szövetség versenyszabálya ugyanis feltételekhez kötötte a nemzetközi versenyen való indulást. Deliege úgy vélte egy sportoló alanyi jogon indulhat (!) bármely versenyen. A keresetet visszavonták később. Érdekes kérdést vett fel ez az ügy. Lehetséges lenne, hogy az évtizedek során kialakult selejtezőkre vonatkozó és ranglistaszabályokat el kellene törölni? A hivatásos sportolót akadályozzák a munkavégzésében, amennyiben nem engedik indulni egy versenyen, ahol ő indulni akar? Nem hiszem, hogy az Európai Unió Bírósága helyt adott volna ennek a keresetnek. Hiszen ez hosszú távon azt jelenthetné, minden kiemelést, rangsort meg kellene szüntetni a sportban.

4. 3. AZ UNIÓS SPORTIRÁNYÍTÁS SZERVEZETE ÉS ELVEI

Amikor 1950. május 9-én nyilvánosságra került Robert Schumann francia külügyminiszter javaslata, kevesen gondolták volna, hogy terve ötven évvel későbbi következménye az Európai Unió mostani nagyhatalmú, a nyugat-európai országok többségét tömörítő szervezetrendszere lesz. Az unió intézményei és lehetőségei lépésről lépésre bontakoztak ki különféle, a résztvevő államok által kötött szerződések és egyezmények alapján. Az Európai Unió általában távolságot tart a sportügyektől (lásd később). Az a szervezet, amely az unós szervek közül nevesítve foglalkozik a sporttal, az Európai Bizottság része. Az Európai Bizottság: “klasszikus meghatározás szerint a Bizottság alapvetően háromfajta szerepet tölt be: jogszabályokat kezdeményez, a “szerződések őre”, és végrehajtja az uniós politikákat, illetve döntéseket.” Az Európai Bizottság tagjai a biztosok vezetik a hozzájuk tartozó főigazgatóságokat. “A Bizottságot egy a nemzeti kormányoknál jóval kisebb, de jelentős szakmai potenciált képviselő “kvázi-kormányzati” apparátus szolgálja ki, amelyben a biztosok – a hagyományos nemzetállami kormányokban némi leegyszerűsítéssel a miniszterek megfelelői – politikailag is felelnek az általuk felügyelt területek, illetve szervezeti egységek ügyeiért.” A sport az Oktatási és Kulturális Főigazgatóság hatáskörébe tartozik pl. a médiaügyek mellett. A biztosok kezdetben szakértők, tudósok voltak az akkori technokrata felfogásnak köszönhetően. Mára a biztosok mindegyike komoly politikai múlttal rendelkezik, egy biztosnak ugyanolyan mértékben kell politikusnak, mint szakértőnek lennie. Vivianne Reding a luxemburgi biztos vezeti 2000 és 2005 között az Oktatási és Kulturális Főigazgatóságot. Ő az “uniós sportigazgatás” jelenlegi feje.
Ez az uniós sportigazgatás igen kicsi az unió méretéhez viszonyítva. Az egész Bizottság politikai és végrehajtó stábja körülbelül akkora, mint a francia kultuszminisztérium (Richard Hay a személyzeti ügyekért felelős biztos nyilatkozata szerint) és a létszámnak igen kis hányada foglalkozhat a sportügyekkel. Jól szemlélteti az Unió és a tagországok általános hozzáállását a sport uniós irányításához és ezen irányítás fontosságához, hogy a 24 főigazgatóság közé egyetlen önálló sport-főigazgatóság sem került be, és az a főigazgatóság, amely a sporttal foglalkozik, a legkisebb tagállam, Luxemburg által delegált biztos vezetése alatt áll. Természetes tehát az uniós sportirányítás végrehajtói vonatkozásainak erősen szimbolikus volta. (Az összehasonlítás kedvéért sorra veszem Franciaország biztosait: Pascal Lamy kereskedelem, Michel Barnier regionális politika- vitathatatlan ezek az igazgatóságok nagyobb súllyal bírnak a közös uniós politika szemében.) Az uniós igazgatás az állami közigazgatásokkal összehasonlított aránytalanul kicsiny volta nem csupán a sportra vonatkozik, mint láttuk. Azonban az előzőekben említett hiány, a nem valódi szimbolikus sportigazgatás összekapcsolódik az Unió tisztségviselőinek és a tagállamok illetékes hivatalnokainak a sportügyekkel kapcsolatban tett “elvi állásfoglalásaival”. Hangsúlyozom azonban az említett “elvi állásfoglalások” ilyen formában nem kerültek egyetlen hivatalos uniós kiadványba se hivatalosan, csak a gyakorlatban érvényesülnek, szóbeli formában konferenciákon mondták ki, és tudományos cikkekben jelentették meg őket.

Én Vivianne Reding 2003. május elején a Konrad Adenauer alapítvány IX. sport fórumán elmondott beszédét dolgoztam fel az Unió és sport kapcsolatában fennálló alapelvekre vonatkoztatva.

  1. Az első számú alapelvként a tagállami sportirányítás elsődlegességét emelném ki. Ahogy Vivianne Reding nyilatkozott: “Az EU alapokmányaiban nem található ugyan cikkely, vagyis a tagállamok sportját érintő sporttörvényi szabályozás…” Ha megvizsgáljuk a mondat értelmét, látjuk a lényeget: nincs a közösségi joganyagban képviselve a sport. Egyetlen olyan szabályozásról sem tudunk, amely kifejezetten a sportügyekben felmerülő kérdésekkel foglalkozna. Az Európai Unió és a tagállamok különálló hatásköreit megállapító főbb uniós dokumentumok tehát egyértelműen meghatározzák, az Uniónak szuverén tagállami sportélet felett nincs közvetlen kontrollja. A sport tagállami terület maradt. Hozzá kell tennem azonban, egyre több olyan hivatalosnak mondható állásfoglalás születik, amely a sport és az Unió viszonya áthangolásának igényével foglalkozik. A “sportlobby” (nem sportgazdászok, hanem sportszakemberek, tudósok azok, akik propagálják) szeretné, ha a születendő Uniós Alkotmány egyik cikkelye foglalkozna a sporttal. Akár belekerül, akár nem a lényegen szerintem, nem változtat: amíg az Uniónak nem lesz közvetlen végrehajtó-jogszabályalkotó hatásköre a sportügyekben, addig az “alapelv” érvényes marad, minden szimbolikus jogalkotás, deklaratív alkotmányozás mellett történik.
  2. A második alapelvet, amely közvetlenül összefügg az elsővel a Vivianne Reding által elmondott mondat második feléből pontosan le lehet vezetni – nem véletlen, hogy egy mondatban szerepel ez a két állítás -. “a törvényi környezet azonban kedvező lehetőséget ad a sportolás feltételeinek megteremtésére, javítására.” Az Unió tehát valóban nem foglalkozik közvetlenül a sporttal, de ez nem is feladata, sőt nem is szükséges ennek a struktúrának a megváltozása. Az éppen elég, ha az uniós alapelvek szerint segíti a civil szféra minden részének demokratikus működését, ha a törvényi környezet stabil, lassú változásai következtében a sport feltételrendszere fejlődik, és kibővül. Ezért az unió igyekszik megakadályozni a tagállami túlkapásokat, megsemmisíti (ahogy az előző fejezetben látható volt) az uniós szabályokkal szemben álló szabályozást akár tagállami, akár szövetségi, akár közvetlenül egy versenyhez köthető az. Az Unió több olyan programot kezdeményezett, ami a sporttal kapcsolatos, a legutóbbi a 2004 – Nevelés Sport Révén Európa Év. Ezek a programok az integrációs szolidaritás kívánják a sport révén prezentálni és – mélyíteni az integrációt a sportban és a sport szerepét az integrációban.
  3. A harmadik alapelv kifejezetten a sportgazdasággal, az Unió jogalkotásával és jogalkalmazásával kapcsolatos. “Az Európai Bíróság döntése a Bosman- esetben világos üzenet a sportgazdaság szereplőinek: Az Európai Unió szigorúan ragaszkodik saját törvényeinek tiszteletben tartásához. …Nem fognak kapni a sportpiac befolyásos szereplői egyéni elbírálást.” Az Európai Unió és a sportgazdaság viszonya hagyományosan terhelt. A sportgazdaság alapvető érdeke a természetes verseny akadályozása, nem feltétlenül negatív okokból- lásd nagy amerikai profi sportszervezetek NHL, NBA, NFL -, viszont az Unió tiltja a szabadpiac korlátozását, egészen pontosan ezen korlátozások legtöbbjét. Ugyan születtek olyan elvi állásfoglalások Unió részéről, melyek kimondják: “Biztató, hogy a jövőben az Európai Unió kész mérlegelni és a sport javára alkalmazni a versenyszabályokat, amikor a sport sajátos természetét kell figyelembe venni a döntéseknél” Evvel és evvel hasonlatos nyilatkozatokkal ellentétben áll az Unió és a sportgazdaság relációjában megtörtént minden egyes eset. Vagyis a gyakorlat egészen pontosan azt mutatja, amit a biztos asszony mondott. (Gondolom már nem kisasszony, hosszú pályafutás állhat mögötte mire Luxemburg képviselője lehetett az Európai Bizottságban.) Talán érdemes a legutóbbi esetet feleleveníteni: az Európai Unió meghatározott időre el kívánja érni a dohányreklámok teljes eltűnését. Ez ellentétben áll a Forma 1 autóverseny- sorozat érdekeivel. A Forma 1 – ahogy nevezni szokták a világ legnagyobb cirkusza – “mindenhatónak” nevezett ura Bernie Ecclestone minden követ megmozgatott, hogy az Uniót rábírja álláspontjának megváltoztatására. Ecclestone úr már a fenyegetőzésnél és becsmérlésnél tart, egy német újságnak adott interjújában úgy fogalmazott: “Úgy gondolom, Európa – gazdaságilag nézve – tíz éven belül a harmadik világhoz fog tartozni. Amerika és Ázsia dominálnak majd, s legkésőbb addigra nekünk ott kell lennünk ezeken a kontinenseken” – mondta a 73 esztendős brit, aki a Forma-1-es birodalom 25 százalékát tartja a kezében. “Szponzoraink megkövetelik, hogy a növekvő piacokon szerepeljünk, Európa viszont nem ilyen.” . Tudomásom szerint az Unió még nem reagált erre a nyilatkozatra és lehet nem is fog.

4. 4. MAGYAR SPORTÉLET AZ UNIÓS CSATLAKOZÁS UTÁN

Az uniós csatlakozás ennek az évtizednek -sőt lehet nem csak ennek az évtizednek- a legnagyobb szabású eseménye a magyar társadalom számára. Az uniós csatlakozás az élet minden területén éreztetni fogja a hatását. Az előző fejezetben leírtak hasznosak, ha meg akarjuk tudni mi az, ami várható a magyar sportéletben a csatlakozás után. Az első dolog, amit kijelenthetünk, az a tagállami sportirányítás elsődlegességéből következően az azonnali direkt hatások hiánya. A sport olyan terület, amellyel az Európai Unió és a tagállamok a csatlakozási tárgyalások során lényegében nem foglalkoztak. Vannak bizonyos harmonizációs feladatok a sportban, melyeket a csatlakozásig meg kell oldani, de nem itt akadtak meg a bővítési tárgyalások, semmilyen tagállam vagy lobbycsoport nem érdekelt a csatlakozás megnehezítésében a sport miatt. A gazdasági versenytörvényt nem sporttal kapcsolatos a problémák miatt kell megváltoztatni. Ezek a harmonizációs feladatok a teljesség igénye nélkül: az átigazolási rendszer összehangolása az európai normákkal, amatőr sportolók helyzetének bizonyos kérdései, sportbiztosítás, közvetítési ügyek, a szerencsejáték-törvény és a sporttámogatás, nézőtéri erőszak, a biztonsági szabályok stb.. Így felsorolva soknak tűnnek, azonban a kért változtatások többsége már megszületett, sőt sokszor a magyar jogalkotó lényegesen továbbment – pl. mikor csak gazdasági társaság lehet sportvállalkozás, a német Blikk által FC Hollywood-nak csúfolt FC Bayern München a maga 100 millió eurós éves forgalmával “csak” egyesület. A sportirányítás nemzeti rendszere tehát megmarad, a tagállami fennhatóság és a kontroll változatlan. Az illetékesség megléte nem jelenti az egyidejű Uniós kontroll hiányát. Az előzőekben felsorolt jogharmonizációs feladatokat az Európai Unió úgy rótta a csatlakozó félre, hogy mint tudjuk, nincs közvetlen uniós hatáskör a sportban. Nincs hatáskör, de van más, léteznek bizonyos elvárások és ezek az elvárások egyszerűen az Unió súlyából, a társadalmi élet más területein, a civil szféra egészében bekövetkezett olyan szabályozásokból adódnak, melyek a sport területeire származtatnak át. Ez egyfajta recepció. Vagyis megmarad az Uniós irányítás hiánya, megmarad a tagállami fennhatóság, azonban azt kijelenteni, miszerint az Unió nem fogja korlátozni a magyar sportirányítást, azt nem lehet. Nem egyszerű ugye? Meghiszem azt, egy ekkora szervezetnél ilyen bonyolult irányítási rendszerben nem is lehet az.
Másik fontos változás friss pénzek megjelenése a magyar sportpiacon. Az Unió hivatalosan nem támogatta a sportot, a professzionális sportot pedig főleg nem -és ezt a támogatást általában nézve a tagállamoknak sem engedi most sem, de mióta elismeri a sport különleges értékeit az európai kultúrában, elismeri nevelési, szociális, egészségügyi, kulturális és rekreációs területen, jelentős összegű pályázati támogatásokat ad. Ilyen pályázat a már említett 2004 – Nevelés Sport révén Európa Év. Ezek a támogatások ugyan sohasem igényelhetőek és használhatóak fel közvetlenül sportcélra. Viszont egy jó pályázattal az Unió által meghatározott bizonyos célokra pótlólagos forrásokhoz lehet jutni, melyek a sok sebből vérző, állandó forráshiánnyal küszködő magyar sportnak hihetetlenül jól jönnek. Támogatja például a testi fogyatékosok sportolását, azonban egy teremben, ahol a fogyatékosok sportolhatnak, sportolhat más is…
Láttuk és tudjuk azt is, eddig egyetlen sportkoncepció sem bírta 5 évnél tovább a 89 októbere utáni Magyar Köztársaságban. Az uniós sportpolitika ezekkel a változásokkal szemben keveset változott, inkább hangsúlyaiban, mint alapvető koncepciókban. Természetesen a sportgazdaság fejlődésével kapcsolatos kérdésekben állást kellet foglalniuk, azonban a változások eredendően organikusak, a helyzetre adott adaptív válaszok. Ez a fajta nyugodt gyarapodás nagyon hiányzik a magyar sportéletből, Együttműködésünk az Unió szerveivel és az uniós jogszabályok állandó átvétele ezt a fajta lassú kiszámított sportirányítási és sportfinanszírozási modellt hozza (hozhatja) el sportéletünknek.
A sportgazdaság elemi szereplőinek, a sportvállalkozásoknak az élete nagyon zűrős manapság. A sportújságok hírei között állandóan találunk jelentést a sportvállalkozások kétségbeesett anyagi helyzetéről. Cikkek jelennek meg a csődökről és felszámolási eljárásokról, perekről a ki nem fizetett bérek miatt stb.. A dolgok állása könnyen megállapítható – mármint válságban a magyar sport (!), a valódi okok annál nehezebben állapíthatok meg vagy legalábbis igen sokrétűek. Deloitte-Touche könyvvizsgálócég által készített 2004.-es jelentés az állapította meg, hogy a nagy futballklubok bevétele növekedett, de egyre több közülük válságos, csődhöz közeli helyzetben van. Az okot nem a sportgazdaság csökkenő bevételeiben vélte megtalálni, hiszen a hiedelmekkel ellentétben a forgalmuk még növekedett is, hanem a bűnösen laza, szigorú pénzügyi tervezésekben, végrehajtásokban. Röviden: többet költenek, mint amennyit megengedhetnek maguknak. Az üzleti tervezésnek eme hiánya a magyar sportvállalkozásokra sokszorosan igaz (lehet). A sportvállalkozást vezető tisztségviselők felelőtlensége, hozzá nem értése hajmeresztő. Ahelyett, hogy a valóságnak megfelelően készítenének költségvetést, a bevételeket már évről évre fel, a kiadásokat evvel ellentétben állandóan lebecsülik. Ennek a helyzetnek vége kell, hogy legyen rövid időn belül. És vége is lesz nemsokára. A változás nem csupán az uniós csatlakozás számlájára írható, hanem természetesen végbemenő folyamat (a vadkapitalizmus piaci alapokra áll át), viszont az Unió stabilizáló hatását sem szabad lebecsülni ebben a tárgyban.
Végül de nem utolsósorban utalok egy nagyon pozitív és fontos változásra is. A profi sport az üzleti szféra része lesz. Az eddigi furcsa kommunista időkből maradt sportfinanszírozás átalakulásával kialakul(hat) a valódi magyar profizmus. Eddig a klubok – még a másutt olyan jól működő látványsportok esetében is igazából közelebb álltak az állami finanszírozási rendszerhez, mint az önálló gazdasági egységként való működéshez. Az, amit tőlünk nyugatra sportüzletnek hívnak, valójában még nyomaiban is alig jelent meg Magyarországon. A közvetítési pénzek, melyek bizonyos piacokon óriásiak, magyar viszonylatban máig elenyészők. A nagy európai szinten is versenyképes klubok esetében a bázisvállalati rendszer fennmaradt. Egyetlen hozzáértő sem gondolhatja, egyik pillanatról a másikra érdemleges változás fog beállni. Viszont hosszú távon kikristályosodik a sportgazdaság. A sportvállalkozások többsége európai szinten kicsi marad, de nem azon a tragikus szinten, ahol most áll, és lesznek olyan magyar sportvállalkozások, amelyek képesek lesznek belépni az európai sportpiacra. Nem sokra, csak egy-két ilyen sportmamutra lehet számítani. Ezek a sportvállalkozások, mint a piramis csúcsa, összegyűjtik a tehetségeket, és ezeket bemutatják az Európai porondon, majd közvetítik őket Európába. A sportüzlet ilyen szintű kiépítéséhez nagy tőke és nagy piac szükséges, pontosan ez az, amivel az Európai Unió rendelkezik, és a mi hazánk nem.

Szerző: Dr. Nagyréti József